Vannak olyan élethelyzetek, amikor otthon kell maradni. Amikor nincs szükség a külvilágból jövő ingerekre, vagy legalábbis minimálisra. Amikor egy olyan belső folyamaton kell keresztülmenni, ami nem tartozik másra. Nem kell, hogy lássák a munkánkat. Nem értenék. Csak rosszkedvnek, vagy betegségnek degradálnák. Pedig szó sincs semmi ilyesmiről. Idő kell magunktól, magunknak. Persze nem sok, és az általános rosszkedvet, ami arra késztet, hogy napokig ne lépjünk ki a lakásból, nem szabad összekeverni ezzel a termékeny idővel. A belső munka fontos idő, sokszor életmentő. Az otthoni tengés-lengés azonban haszontalan semmittevés. Rombol.
Tudta, hogy most egy olyan igazságot kell kiizzadnia, ami segíti őt tovább élni az életet. Egy hosszú időszakot kellett értékelnie, megtalálni benne saját magát, függetlenül mások véleményétől. Tetteire és érzéseire nem felmentést keresett, hanem a választ. A saját igazságát. Talán minden azért történt, hogy mindezt megtalálja. Ennek fényében könnyebben elviselhető volt a fájdalom, amit érzett. Tudta, hogy minden egyes könnycsepp most közelebb viszi ehhez az életmentő igazsághoz. Hagyta…
Állt az ablak előtt. Kezében egy csésze tea, nézte a hóesést. Fülébe csengtek a barátok szavai. Azoké, akikkel megosztotta történetét, akik szerették és féltették őt. Emlékezett, mennyire ellenezték döntését, milyen másképp néztek rá, onnantól kezdve. Tudta jól, kisebb lett a szemükben. Ez életében először nem zavarta. Nem érdekelte, hogy kisebbnek, bűnösebbnek, rosszabbnak tekintik. Egyszerűen azért, mert nem érezte magát annak. Aztán egy sokkal régebbi emlék bukkant elő a semmiből. Nagymamája arca. És az a mondata, amit akkor még nem értett, most pedig az esze egyetért vele a szíve azonban nem. „Aki szeretőnek áll, könny lesz a kenyere, és meg is érdemli.” A nagymamája sosem tudta megbocsátani a szeretők létezését. Titkon gyűlölte azokat a nőket, akik „elszakítanak” egy férfit a családjától. Ez az ő személyes tapasztalataiból fakadhatott. amikről soha nem esett szó.
Könnybe lábadt a szeme. . . Vajon mit szólna a nagyanyja most, ha tudná. Megértené? Tudna e ugyanúgy nézni rá, mint azelőtt?
És igen… Ugyanaz lett ennek a kapcsolatnak a vége, amit rajta kívül mindenki világosan látott. Elhagyták… ő meg ott maradt… Egyedül a szeretetével. Letéve, eldobva, összegyűrve, azzal a sorssal, ami az ilyen nőknek kijár.
A mama ezt nem értené… Ahogyan a barátok sem értették.
Ezt csak azok értik, akik voltak valaha szeretők. Könnyei nem a férfi visszatéréséért folytak. Tudta, érezte, hogy ez a döntés a lehető legjobb mindenkinek. Nem a bűntudat és nem is az önsajnálat könnyei voltak ezek. Inkább azé az emberé, aki egyedül marad a szeretetével. Amikor nincs kinek odaadni, az ember sír… Ezeket a könnyeket csak a szeretők értik, amelyek valami mélyebb, jón és rosszon kívül álló igazság érkezésének előfutárai. Hagyta megtörténni.
Tudta, hogy már semmi nem lesz ugyanolyan. A saját szemében is megváltozott. Magára vette, azt az emberek által bűnösnek titulált szerepet, amelyet immár nem lehet lemosni.
Nem értette, mikor lett hiba a szeretet? Hol adtak neki keretet? Mikor kezdték el legalizálni? Ezek a kérdések zakatoltak a fejében az eltelt egy évben, és most egyre hangosabbak lettek. Aztán, ahogy nézte a hóesést, valami ismeretlen, az elmúlt egy évben nem tapasztalt béke fogta el…
Ilyen az, amikor megérkezik az igazság.
Hirtelen rádöbbent, mekkora titkot is tudott meg az életről, és a szívekről. Egy olyan titkot, amely túl van az elhibázott emberi akaratokkal zsúfolt hétköznapokon. Végre megkapta saját magától a felmentést, és ráébredt, milyen kicsi dolgot is tett, és ennek mégis mekkora jelentősége van. Mert, bár mindannyian arra áhítozunk, hogy valakinek úgy kelljünk, ahogyan épp vagyunk, csak nagyon kevesen vannak ebben az életben, akik meg is kapják ezt. Megértette, mi a szeretők dolga. Már magában a szóban is benne van; Szeret-ő. . . Valaki, aki szeret valakit, aki épp olyan, amilyen. . .
Mert nem, neki eszébe sem jutott elvenni bármit, ami nem az övé. Ellenben ezt az embert szerette… A feleségével, a gyerekeivel együtt. Úgy ahogyan volt. És minden találkozáskor kutatta ezeket az embereket is benne. Érezte és elfogadta őket, mert ahhoz az emberhez tartoznak, akit ő szeretett. És csak most értette meg igazán, mennyi, de mennyi alázat és méltóság kell az ilyen szeretethez. Valakit elfogadni a körülményeivel,a gondjaival a nehézségével együtt. Nem akarni semmit, tudva, hogy nincs mit akarni… Csak egyszerűen szeretni, amíg a másiknak szüksége van rá a gyógyulásához, az élete folytatásához. Nem kért… semmi esetre nem kért olyat, ami a másik fél szabadságát, lényét befolyásolta volna. És ennek a férfinek ez kellett. A „csak úgy, ahogy van” szeretet. Mert éhezte, ahogyan mindenki éhezi. Emiatt futnak zátonyra kapcsolatok, keresnek házastársak harmadik embert, ha csak egy rövid időre is. Mert a legalizált kapcsolatainkon belül nem vagyunk képesek a saját önzésünk miatt olyannak elfogadni a másik embert, amilyen.
A szerető ezt teszi. Ezért áldott és átkozott egyszerre. Megvetett és irigyelt.
Mert olyat ad, amit csak nagyon kevesen tudnak, azonban mindenki sóvárog utána.
Végre, elálltak a könnyei. Megértette, hogyha az emberek képesek volnának művészien szeretni, kevesebb feltétellel, akkor nem venne szükség ebben a világban a „szeretőkre” sem…
Megértette végre, mit is kellett tanulnia. És ez iránt a férfi iránt érzett szeretetéből mostmár örökre emlékezni fog arra, hogyan kell valakit úgy elfogadni, ahogy van, és szeretni a hozzátartozó dolgokat… Bármi vagy bárki is legyen az.
A hó még mindig esett odakinn. A tea kihűlt, az arcán lassan száradni kezdett a könny.
- Viszlát! – sóhajtotta egy fél mosollyal az arcán.
Most először érezte magát képesnek a búcsúzásra. Végre láthatóvá váltak sorsa ezen titokzatos fonalai. Megérezte az elengedés titkát.
Másnap reggel széles mosollyal az arcán lépett ki az utcára. Az élet folytatódott, azonban ő tényleg nem volt már ugyanaz, mint azelőtt.
Mert megtapasztalta a legszeretőbb dicsőségét…
