Vajon mitől gondoljuk azt, hogy a kapcsolatok lényege az öröm, a harmónia, a folytonos „azt kapom tőled, ami nekem kell” megélése?
Vajon hol kezdtük el azzal ámítani magunkat mi emberek, hogy egy kapcsolat addig jó, amíg minden rózsaszín, és hogy egy ember addig szerethető, amíg azt kapjuk tőle, ami nekünk kell és annyit kér csak, amennyit adni nekünk még nem fárasztó?
Vajon miért nem vesszük észre, annyi szerencsétlen próbálkozás után, hogy a kapcsolatoknak nem ez a lényegük?
Saját magamon tapasztalom, hogy amikor kellemetlenné kezd válni egy kapcsolatom, hirtelen kiugrom belőle. Aztán meg olyan érzésem van, minta nem oldottam volna meg a matekházimat. Ami ilyenkor a lehető legrosszabb, hogy még az önigazolásokat is elkezdem gyártani. Válaszokat keresek arra, hogy miért tettem mindent a lehető legjobban.
Pedig, nagyon jól tudom, hogy nem ez volt a megoldás…
Szóval, egyszer valaki azt mondta nekem;
A kapcsolatok lényege éppen a nehéz pillanatokban van. Csak a filmekben meg a reklámújságokban olyan nagyon boldogok együtt az emberek. Az élet azonban valami egészen másról szól. . .
Azt hiszem most jöttem csak rá, mennyire igaza van.
Az eleje persze mindig rózsás, felhőtlen, hisz el sem kezdenénk, ha már akkor látnánk a buktatókat.
Aztán persze lesznek hétköznapok. . . És egyszercsak rájövünk, hogy az a másik is ember, ahogyan mi magunk is azok vagyunk. Mindkettőnknek vannak rossz napjai, elviselhetetlen tulajdonságai. Olykor elkeseredettek, dühösek, önzőek, gyanakvóak, lekezelőek vagyunk. Olykor megsértjük, megalázzuk, megtépázzuk magunkat és egymást.
Mert az ember… egyszerűen csak ember.
Se több, se kevesebb.
Aggódik, szorong, bal lábbal kel fel. És ahelyett hogy ezt elfogadnánk, csak elvárjuk a másiktól, hogy mindig a számunkra lehető legmegfelelőbb és legkellemesebb alany legyen, és amikor épp nem ezt teszi, húzogatni kezdjük lelkünk mélyén a sérelmek rubrikáit. . .
Mikor pedig nagyon sok lesz belőlük, lelépünk, kiakadunk, eltűnünk.
A kérdés még mindig az, hogy hol kezdtük mi emberek azt képzelegni, hogy a kapcsolatoknak minden pillanatban a nagy rózsaszín felhőkről, megértésről és boldogságról kell szólniuk??? Miért nem értjük meg végre valahára, hogy a fejlődésről szólnak? És bizony, a fejlődés olykor nehéz feladatokkal jár, amelyek egyáltalán nem kellemesek. Jobbat pedig senkinél soha nem lehet találni. Ez a legnagyobb badarság, amit a kapitalista versenyszellem a fejekbe nevelt. . . Hogy még a kapcsolatokban is lehet olyat találni, ami jobban megéri. Szerintem jobb csak az lehet, amely által jobb irányba fejlődünk. . .
A legironikusabb talán az, hogy amikor (megjegyezem, eddig még nem sok ilyen eset volt) egy kapcsolatot sikerült így néznem, a vége egyáltalán nem volt fájdalmas vagy szomorú.
Egyszerűen vége lett a közös fejlődésnek, mert mindannyian azt akartuk, hogy vége legyen.
És harag, sérelmek meg mindenféle súrlódás nélkül csak egyszerűen elengedtük egymást. . .
Hm. . .
Miért nem kérdezik meg párok, barátok sűrűbben egymástól, hogy JÖSSZ-E VELEM?
Ez a mondat annyi mindenre rákérdez. . .
Jössz- e velem akkor is, ha épp bal lábbal kelek fel és idegesítelek? Jössz-e velem akkor is, ha lemosom a sminkemet és csúnyább vagyok? Jössz-e velem akkor is, ha vannak napok, amikor nem tudok annyit adni, amennyi neked kellene? Jössz-e velem akkor is, ha néha többet kérek, mint amennyit adnod kényelmes?
Én hiszem, hogy a sokak által áhított szeretet, az ezekre a kérdésekre adott IGENEK-ben van. . .
Ezt nem ismerjük.
Ez az ami valóan hiányzik, és nem az örökös műboldogság-köd, ami a filmekből kacsintgat ránk. Merni kell feltenni ezt a kérdést! Merni kell válaszolni rá!
És te, aki ezt most olvasod. . .
Jössz-e velem?
