Sokáig gondolkodtam, miért nem megy. . . Pedig egyre nagyobb erőfeszítéseket tettem. Izomból akartam megoldani az egészet. A vége az lett, hogy elfáradtam, fájt minden porcikám, csúnyának és kifejezéstelennek éreztem a amit csinálok.
Hazafelé sajgott minden tagom. Átlátszónak, tehetségtelennek éreztem magam. Én csak szépen akartam táncolni, és a vége az lett, hogy könnyekkel küszködve hagytam el a tánctermet. MIndenkinek sikerült jól éreznie magát, csak nekem nem.
Ott
hon sem hagyott nyugodni a gondolat. Összetoltam a bútorokat, és bár egyetlen sejtem sem kívánta folytatni az egészet, elhatároztam, hogy addig nem alszom el ma, amég rá nem jövök, mi a baj most velem. Nem vagyok én ilyen!
Táncoltam... Megint darabosan, csúnyán, kifejezéstelenül. Mintha eltűnt volna valami láthatatlan, ám annál lényegesebb dolog, ami eddig mozgatott.
- Feszülök... szétfeszülök... Ezt így nem lehet csinálni! - jegyeztem meg halkan magamnak.
Dühösen visszarendeztem a lakást. Aludni sem hagyott a gondolat. Rettegtem attól, hogy így maradok, hogy mostmár mindvégig erre vagyok kárhoztatva, hogy elromlottam.
Másnap persze alig vártam, hogy hazaérjek a melóból. Bútorok szét, irány gyakorolni. MInden erőmmel azon voltam, hogy visszaálljon a mozgásom a régi kerékvágásba, de egyre rusnyábbnak és szerethetetlenebbnek éreztem, amit művelek. Egy kis hiszti és önsajnálat után rájöttem mi a baj. Nem merek lendülni. Izomból, feszítve akarok megoldani mindent, mert biztonságosabbnak tűnik, mint játszani a lendülettel, és belenyugodni a kétes végkimenetelbe. Félek... Nem tudom, miért, nem tudom, hogyan jött ez most rám, de félek a lendülettől. És ez az ami hiányzik ahhoz, hogy szép legyen, hogy élvezzem, amit csinálok. Ha ezt így folytatom tovább, jobb is, ha hagyom az egészet. Egy kis idő múlva már nem is a dolog külső megjelenése foglalkoztatott, hanem az, hogy miért is nem merek lendülni, miért rettegek tudat alatt attól, hogy elesem, hogy túl sok vagy túl kevés lesz valami.
Bevallom, hosszú napokba tellett, még rájöttem a dolog valódi okára. Gondolkodtam, figyeltem, és hagytam, hogy a mozdulataim vezessenek.
És a konklúzió:
Lendülni csak az nem mer, aki elvesztette a középpontját, aki nem találja, nem tudja tartani magát középről. Ha ez nincs meg, elesel. A közepem veszett el mostanában... És nem csak a táncteremben nem találtam. Milyen furcsa, hogy mindent leképez a tested? Ezért történt ez az egész?
Sokszor az ok egészen más. Látszólag semmi köze a "tünetnek" hozzá.
