Annyi, de annyi mindent megtanítunk a gyerekeinknek. . . Hétévesen már kívülről szavalják az Öreg néne őzikéjét, osztanak, szoroznak, gyököt vonnak. Valami azonban kimarad.
Nem, nem az én korosztályomnál, már annál sokkal régebben elkezdődött a nagyagyú, korcs elméjű, kisszívű emberek gyártása.
A minap volt szerencsém bepillantani a mostani „nevelési stratégiánkba.”Csak néztem a gyerekeket, és azon gondolkodtam, mennyivel másabb lenne minden, ha nem számolni tanítanánk meg őket először, hanem élni. . . MI lenne, ha azzal kezdenénk az iskolában, hogy megtanítjuk nekik a lehetőségeiket, és a felelősségüket a saját életükért?
Azt hiszem, csupán egyetlen ilyen szellemiségben kinevelt nemzedék képes lenne megváltani a világot.
Persze, lehet, hogy ez csak az én utópiám. Az viszont biztos, hogy nagyon bosszantó azt látni, hogy a gyerekeket kis elmeroggyantként kezelik egészen hétéves korukig, aztán meg hirtelen Einsteint akarnak csinálni belőlük. Igen, amíg el nem éri a gyermek a hétéves kort, gügyögnek hozzá, mintha fogyatékos volna, eltorzult hangon, nyávogva beszélnek vele, mint valami bolonddal. Itt kezdődik, hogy nem nézik embernek. Nem, ez korántsem azt jeleni, hogy én a spártai módszerek híve lennék, vagy pázmányi körmondatokkal akarok beszélni egy, az anyanyelvét most tanuló gyerekhez. DE KÖNYÖRGÖÖÖM!!!! Minek gügyögni, meg cuncimókusozni, meg nyilvánosan hülyének nézni a gyereket??? Miért kell eltorzítani a hangunkat, amikor hozzászólunk, és fejhangon visítani:
Ez a kedvesség? Akkor valamit nagyon félreértünk.
Ez az első lépés, ahol el….szóval… elrontjuk.
Aztán következik a suli, ahol megtanítjuk, és megtanuljuk, hogy bizony itt az élet kemény, izzadságos meló, remegni kell, jó jegyet szerezni, és legelsősorban jól beivódik az elmékbe, hogy kérem, aki kicsi az ki van szolgáltatva mindennek és mindenkinek. A körülményei és a körülötte lévő emberek határozzák meg, hogy ki ő és mire viheti. Nagyokat álmodni nem éri meg… Azaz, álmodni lehet, de úgysem lesz belőle semmi.
Pár év, és kész a műremek. Az ember! Gratulálok!
Hatalmas tudásanyaggal a fejében, a saját életéről és létének miértjéről semmit nem tudó: TÖKÉLETES EMBER.
Mi lenne, ha az Öreg néne őzikéje helyett azt tanítanánk meg a gyereknek, hogy igenis, nekik felelősségük van. Méltóságuk, akaratuk, lehetőségeik a teremtésre a saját életükben, hisz erre van kitalálva az a „nagy játszótér” itt, amit Univerzumnak nevezünk. És persze, ahogy mindenhol, itt is vannak játékszabályok. A legelső, hogy minden és mindenki olyan, amilyen nézőpontból figyeljük, és mindent és mindenkit MEGTEREMTÜNK amire/akire csak ránézünk.
Mi lenne, ha elmagyaráznánk nekik, ennek a felelősségét és még a nézőpontváltás lehetőségét is felkínálnánk? Mi lenne, ha teret adnánk a saját erejük megtapasztalására, amiből később fel tudnak építeni egy életet, és nem egy kiszolgáltatott, másoktól függő gnómokat kreálnánk, hanem másokkal együttműködni tudó, a saját érzéseiért és tetteiért felelősséggel bíró EMBERT.
Csak néztem őket, és azon gondolkodtam, belőlük, akik itt vannak és ilyen „professzionális” oktatásban részesülnek, milyen ember lesz.
Elképzeltem őket felnőttként. . . (Meg kell jegyeznem, tükröt mutattak nekem.)
Szóval, láttam ezeket a hétéves gyerekeket harminchét évesen. . .
Okos, művelt, nyolc nyelven beszélő, öltönyben járó és nagyon, de nagyon boldogtalan emberek voltak.
Hogy miért? Mert van egy nagy adag, gőzölgő szar a kezükben, ami a saját életükről való hiányos tudásuk okozta hibás döntések miatt került oda, és ott bűzlik már évek óta. Gurigáznak vele, fintorognak, sajnálják magukat, de eszükbe sem jut, hogy EL LEHETNE DOBNI .
Mi lenne, ha megtanulnánk, hogy azt a gőzölgő szarkupacot a kezünkben… EL LEHET DOBNI???
https://www.youtube.com/watch?v=vq2oS-O1Fr8
