Ezernyi idegen szemre
Vet naponként képet az arcom
S ezer idegen arccal alszom,
Kik a szemembe temetvék:
Ezer rémlés és száz emlék.
Ki rám tekint, kit megnézek,
Egymást talán már sohse látjuk,
Nem öleljük, de meg se bántjuk,
Egyik erre, másik arra
Emléket visz nem akarva.
Hűvös szemek légiói,
Hiába tüntök messze-messze,
Nagy titkokkal bele van edzve
Szemünkbe, kit egyszer láttunk:
Egymással éltünk és háltunk.
S ki rám tekint, kit megnézek,
Akármilyen undorral tettük,
Egymást örökre elszerettük,
Mert az utolsó látásig
Álmunk: a másik, a másik.Ady Endre
Tanulj meg köszönni! - kérte. . . Azaz nem is kérte, szinte parancsolta.
- Mi van? Felnőtt nő vagyok. . . - mormoltam. - Tudok köszönni. . .
Egyébként sem értettem, hogy jön ez az egész ide, amikor épp teljesen másról volt szó. Nem lepődtem azonban meg. Mindig is furcsa dolgai voltak. Ezért szeretem. De ez a köszönés dolog???!!! Hogy épp akkor mondja ezt nekem, amikor a lelkemet öntöm ki elé a placcra. . . Amikor együtt kellene éreznie velem. . . Úgy festett, mintha a kisgyereknek mondaná az apukája, hogy köszönjön szépen, mert azt úgy illik.
Aztán megmagyarázta. . . Röviden, velősen, ahogy tőle szokás magyarázatokat kapni. Nem, az Ő stílusa nem a "szájbarágás". Nem mond el mindent, amit tudnod kell, csak keretet ad. A megoldás mindig a tied. Meghagyja neked, hogy rágyere magadtól.
- Tudod, a kedvenc Ady versed? - szólt.
- Igen, tudom! - mondtam kicsit dühösen. - De most mit akarsz ezzel?! - Förmedtem rá.
- Úgy tanulj meg köszönni, akkor soha többé nem érezheted magad sértve. - kezdte. . .
- Ez a nyitja! Rosszul köszöntünk. Egy rossz köszöntés pedig rányomja a bélyegét mindenre. A régi korokban tudták még ezt az emberek. Fontos volt nekik, hogy a másikat rendesen köszöntsék. Ám nemcsak emberekkel tettek így. A nappal, az éjszakával, az ősszel a tavasszal. . . Mindennel és mindenkivel. Ez mára nincs. Elfelejtettük a köszöntés fontosságát. Ezért olyan felületesek a kapcsolataink. Én azt mondom, tanulj meg köszönteni! Ne csak "sziát" mormolj, hanem tényleg köszöntsd a másikat. A "sziában" legyen ott az egész életed, a lényed, és oda fogadd be, amikor azt mondod neki "szia". Érezze, hogy bizalommal vagy iránta, hogy ránézel és látod! Hagyd, hogy rádnézzen és lásson téged! - Érted? - kérdezte.
- A köszöntés. . . maga a bizalom. Biztos vagyok benne, ha képes vagy így fogadni a másik embert, a napot, a tavaszt, az őszt, az új életszakaszodat, akkor nem fog átverni, félrevezetni, eldobni, bánatot okozni egyik sem. . . Ha szándékában is állna, végül nem lesz hozzá szíve, mert már látja a tiedet, és látja a magáét is egyben. Úgyhogy, ne siránkozz itt nekem, hanem tanulj meg rendesen köszönni. . . Végre egyszer ne félj már! - mondta.
Ennyi épp elég is volt, hogy megértsem a lényeget, hogy rálássak, hol is rontom folyton el. Még soha senkinek a karjaiban nem sírtam magam olyan szabaddá, mint akkor, ott, nála.
