Már régen nem gondolok rá. Ez természetes, hiszen tizennyolc éve már, hogy meghalt. A kapcsolatunk viszont csak pár éve szakadt meg. Sok éven át voltunk összekötve láthatatlanul. Voltam rá mérges, hiányzott, sajnáltam magam miatta, aztán valahogy szépen lassan megnyugodtam. Felnőttem, és Ő egy tény maradt az életemben. Egy minősítések és érzelmek nélküli tény. Apa. . .
Apa, a remek orvos, a tehetséges író, a megértő barát, a társaság közepe, az érzelmeit megélni nem merő gyerek... Ez volt Ő. De már alig emlékszem rá.
Mások emlékeznek. . . Jobban, mint én.
Tizennyolc év után megcsörren a telefon. A nővéremet hívják. Egy idősebb férfihang szólal meg. Abból a faluból való, ahol apám orvos volt. Megtalált bennünket. A falu szeretné látni a Doktor Úr két lányát. . .
Megdöbbenek. Egyszerre sírni és nevetni lesz kedvem. Valami belső hang azt ordítja bennem: NEM! Hogy képzelik, hogy merészelik, semmi közöm az egészhez! Ne zaklassanak ilyen szentimentális baromságokkal!
A nővérem kedves, készséges, láthatóan örül a megkeresésnek. Ez csak jobban felbőszít. A férfi megkérdezi, van-e kedvünk bemenni a régi lakásba és az orvosi rendelőbe? Utánunk nem élt ott senki, elég romos, de ha akarjuk, elintézi, hogy bemenjünk.
Elönt a düh. . . A lányait akarják látni? Minek? Nem is tudom már, kire hasonlítok. Egy pár emlék, néhány érzés maradt csak, amivel ígyis annyit küzdöttem. Nem megyek oda vissza! Nem akarom látni a házat, ahol járni, az udvart, ahol biciklizni tanított, a szobát, ahol estimesét mondott nekem, a konyhát ahol bánatosan üldögélt egy - egy beteg elvesztése után, és ahol az utolsó időkben mértéktelenül alkoholizált. Hogy merészelik ezt?
Az első indulat után valami halkan mégis azt súgja, hogy el kell mennem. Rendben. . . felelem a nővéremnek. Akkor legyen, leszek az apám lánya. Át sem gondolom, mit mondok. Megbeszéljük az időpontot. Nemsokára találkozunk.
Még egy hét van hátra, de azóta minden róla szól. Emlékek, képek, illatok, érzések törnek elő a semmiből, megnedvesítik a szemem és eltűnnek a semmibe. Készülök. Mintha vele találkoznék. Mintha be kellene mutatnom, milyen lettem az elmúlt évek alatt.
Megállás nélkül azon gondolkodom, mit szólna, büszke volna-e rám, mit mondanék neki. Tudom, nem bizonyítanom, csak lennem kell. Olyannak, amilyen vagyok.
Gondolkodtam, mi lenne az a mondat, amivel kezdem a beszédemet a falu embereinek, akikre szintén alig emlékszem, és közvetve apámnak. Arra jutottam, csak annyit fogok mondani:
- Felnőttem... Talán sokmindenben hasonlítok az öregre. Író lettem, nagyszájú, akinek mindig van vélemyénye. Egy valami azonban mégis nagyon más bennünk. Én nehezen ugyan, de végül megtanultam örülni, szeretni, élni... Ugyanakkorát bőgök, mint amekkorát nevetek.
Ahogy telik az idő, egyre jobban várom a találkozást a múltammal, a kis falu lakóival, apa emlékével. . .
Minden pillanatot számolok.
