Furcsán vagyunk mi emberek összerakva. Az elmúlt egy hétben tökéletesen világossá vált előttem, milyen hihetetlenül logikátlanul tudunk (tudok... :) ) hozzáállni dolgokhoz. Ez a logikátlanság körülbelül hétéves korunkban alakul ki. Akkor válunk érzelmileg gyerekké. És ahogy telik-múlik az idő ahelyett, hogy felnőnénk, méginkább visszafelél fejlődünk.
Olyan harminc körül kialakul a végleges stagnálás... Az érzelmi pelenkás-kor. Ekkorra már olyan szinten képesek vagyunk logikátlanul és irracionálisan kezelni az érzelmeinket, ahogyan azt a társadalom egy nagyra nőtt, késsel - villával étkezni tudó, felelős felnőttől elvárja... Nos, a szarkazmusról ennyit. Nézzük a tényeket!
Itt van például a félelem... Arra döbbentem rá, hogy átlagban teljesen logikátlanul félünk. Olyan dolgoktól rettegünk a legjobban, amelyek már vannak, olyanoktól amelyek egyáltalán nincsenek, valamint olyanoktól, amelyek semmilyen, de semmilyen kockázattal nem járnak.
Észre sem vesszük, hogy a félelmeink 80 százalékának nincs alapja. Nálam sokkal okosabb emberek azt mondják, hogy a a csecsemőkben genetikailag csak a zuhanástól és a hangos zajtól való félelem van meg. A többi??? Na, azt szépen megtanuljuk, irracionálisan és logikátlanul felépítjük, elsajátítjuk a társadalmuktól, hogy hogyan és mit illik, és megismerjük a szégyen fogalmát is. A tökléletes műremek, ahogy már említettem, olyan harmincéves korunkra készül el.
Azon gondolkodtam, mitől fél egy "felnőtt" a legjobban. Anyagi és egzisztenciális félelmek? Erre tippeltem volna így elsőre... Aztán meglepődve tapasztaltam, hogy sem a háborútól, sem az éhségtől, de talán egy mellkasunknak szegezett revolvertől sem félünk úgy, mint az intimitástól. Igen, ez engem is meglepett.
Mit is értek én az intimitás szó alatt? Latinul a jelentése: LEGBELSŐ. Az emberre vetítve ez azt jelenti, hogy hagyom, hogy valami megérintsen, eggyé legyen velem, belülre jöjjön. Valami egészen, a bőröm alá, sőt azon túlra kerüljön.
Az intimitásnak ezért két összetevője van. Az egyik az önmagunkkal és a saját életünkkel történő belsővé válás, a dolgok MEGÉLÉSE az "átvészelés" helyett. A másik, valami vagy valaki rajtunk kívül állónak a belsővé válása. Amikor valaki vagy valami felfeszíti a lényemet, a külön kis egómat és csak úgy ki - be járkál bennem, a gondolataimban, az érzéseimben, az egész valómban, és én megélem hogy különbözök ugyan, de nem különülök el.
Ez az intimitás. Ez az, amitől a manapság az okos, művelt, önálló emberek olyan nagyon rettegnek, és mégis vágyják, mert valahol mélyen érzik, hogy csak ezek a tapasztalatok viszik el a lelket a görögök által katarzisnak nevezett megtisztuláshoz, a növekedéshez, a lényeghez. Nem, nem az autóm, a munkám, a motorom, a fuxom és nem is a műkörmöm a lényeg, hanem az ilyen belsővé válások. . . Amikor megtapasztalom, hogy EGY vagyok.
Vicces, hogy milyen megküzdési stratégiákat választanak egyesek. Például vannak olyan férfiak, akik csak akkor képesek megélni, azaz engedni ezt az intimitást, ha előtte már telelocsolták az agyukat némi alkohollal... Ez egy idő után meglehetősen unalmassá, már-már megalázóvá válhat. . . és vannak olyan nők, akik előadják a kemény szinglit, akinek senkire és semmire nincsen igazából szüksége. Hazudnak maguknak és a világnak...
És annyian de annyian vannak, akik kívül élnek a saját életükön, mindenféle más dologgal foglalkozva, csakhogy ne kelljen belül lenni. És még ennél is többen vannak, akik a hátsószándékot keresik egy ölelésben, nem hajlandóak felvállalni belső lélekkémiai folyamataikat, és rettegnek attól, hogy megosszák önmagukat.
Annyian, de annyian vannak, akik csak azért boldogtalanok, mert kívül rekedtek, és félnek elindulni befelé...
