Ha lehet, inkább nem megyek oda soha. Aztán valami miatt mégis kellett. Sokáig gondolkodtam, hogy megoldom a helyzetet másképp. Aztán győzött a ráció… bementem.
Az első impresszióm egy ilyen helyen, a döbbenet. Tudod, az a döbbenet, ami földhöz vág, elakad a lélegzeted egy pillanatra, kisség megszédülsz és remegni kezdenek a lábaid.
Én csak álltam ott, és azon gondolkodtam, hogyan lettünk ilyenné.
Ki mondta? Ki kérte? Ki tanította? És miért teszzük, ha nem jó?
Szóval, be kellett mennem egy (ez itt nem a reklám helye) igen frekventált bevásárlóközpontba kicsiny fővárosunk „majdnem szívében”.
Tudtam, hogy nem lesz kellemes, de hogy ennyire!!!!
Sodródj! – Parancsoltam meg magamnak – mert vannak dolgok, amiket csak így lehet átvészelni. Csak mentem együtt a tömeggel. És figyeltem, ahogy a színek, a zajok, az ajánlatok, a fröccsöntött lehetőségek bekúsznak a tudatomba, egy perc alatt elfelejtetve velem önmagam. Aztán a mellettem haladókat kezdtem figyelni. Mindenkinek kell valami. Szüksége van valamire, vagy ha más nem, van öt perc szünete, és jó családtagként megpróbálja eldönteni, mivel lephetné meg magát, az anyját, apját, gyerekét kedvesét. Szóval mindenkinek KELL ONNAN VALAMI.
Hiányt éreztem. Mi hiányzik? A levegő? Vagy önmagam?
Próbáltam kívül maradni, és pár gyötrelmes pillanat után valami nagyon kellemes tört rám.
Mihez is hasonlít? Olyan volt, mint… a hála… Hála önmagamnak azért, amire innen nincsen szükségem. Elkezdtem játszani ezzel a gondolattal. Benéztem minden egyes kirakatba, jó alaposan megvizsgáltam ott bent mindent, ami nem kell. És minél tovább csináltam ezt, annál felszabadítóbb volt.
Melyek is a valódi szükségleteink? És miért felejtkeztünk el róluk?
Azoknak az embereknek, akikkel közeli kapcsolatban vagyok, gyakran teszem fel ezt a kérdést;
- Mi kell neked valójában?
Mert önmagunknak elfelejtjük feltenni. És ha ezt éveken keresztül elmulasztjuk… nos, ami abból következik, azt úgy hívják; neurózis.
Miért is nem vagyunk hajlandóak szembenézni a saját szükségleteinkkel, vagy azzal, hogy éppen egy adott dolog nem kell? Mert oly mélyen szertett társadalmunk megtanította velünk már a bölcsőben, hogy ha egy ember tudja, mi kell neki, azt meg is fogja szerezni, és annak az a neve; ÖNZÉS
És az bizony csúnya dolog.
Csak ÉLNI nem lehet nélküle.
És tessék;
Megcsináltuk magunknak az elfojtást, és most itt ezekkel a műanyag kütyükkel próbáljuk enyhíteni az éhségünket…
Mert éhezünk…
És egészen addig tesszük ezt, amíg nem vagyunk hajlandóak feltenni magunknak a kérdést;
Mi kell nekem valójában?
ÉS ne gondolja azt senki, hogy ezzel készen is van.
Csak most jön a neheze, mert amikor őszintén megszületik bennünk ez a kérdés, felsejlik egy, talán még soha nem érzett, vagy mélyre eldugott érzés;
A hiány…
Mert rájövünk, pont abból nincs elég, amire valóban kellene.
Valami miatt úgy raktuk össze magunkat, hogy igazi szükségleteinknek mindig híján legyünk, de mivel maga a hiány nem egy kellemes dolog, megpróbáljuk megetetni magukat és szeretteinket mindenféle tápszerrel.
És ebből remekül kaszálnak egyesek.
Valami hiányzik… Láthatóan, ezeknek, az embereknek is az életéből, akikkel összezárt a sors engem itt erre a húsz percre.
És ennek a hiánynak a tárgya nehezen megfogható.
Sokáig gondolkodtam, hogyan is nevezzem…
Mihez is hasonlít?
Nincs neve…
Pont ehhez!
Hiányzik, hogy a dolgok csak úgy egyszerűen önmagukban legyenek, nevek, címkék, piros szalagok, műanyagszag nélkül…
Mire is van valójában szükségük…
És mennyi, de mennyi mindenre nincs…
És mennyivel boldogabb egy pillanat, egy kapcsolat, örömtelibb egy ajándék, őszintébb egy gesztus, ha nem csomagoljuk műanyagba, ha nem adunk neki nevet, ha engedjük, hogy csak egyszerűen;
LÉTEZZEN (Uram Bocsá’ olyannak, amilyen)
Talán kevesebb lenne a neurózis… persze a vásárlóáradat is. Mert már nem akarnánk belelátni egy tárgyba, egy fogalomba, egy elnevezésbe mindezt a szabadságot;
Ami valójában kell… ami égető hiányérzetünk tárgya.
Talán egyszer majd ezt is megengedjük magunknak…
