Eddig csak bolondnak tartottam. Egy különleges idegennek, akivel olykor összesodor a sors szele egy- egy órára. Nem tudom a nevét. Fogalmam sincs, hogy a tánctermen kívül mit csinál, miből él, mit gondol. Mégis ismerem. Jobban, mint néhány barátomat, akikkel éjszakákat fecsegtem át. Táncolunk. Adom a súlyomat és Ő megtart, felemel, aztán magamra hagy. Figyelek rá és követem. Szolgálom, hogy haladhasson, aztán elengedem. Harcolunk, mozdulatlanul állunk. Hozzábújok, aztán messzire szaladok előle. Figyelem, és figyel. Nincs lehetőség megbeszélnünk, hogy mit akar a másik. Mégis, tökéletesen követjük egymás vágyait. Tér van, ritmus és mozdulatok. Órákon át képesek vagyunk táncolni, improvizálni. Aztán mindenki megy a dolgára. Nem hagyunk egymásban nyomokat, vágyakat, érzéseket, hiányt. Valahogy ez az egész így teljes. Minden szerepet eljátszunk. Van, hogy kislány vagyok melle, van, hogy igazi nő, van, hogy amazon. Hagyom, hogy kisfiú legyen, férfi, harcos. Olykor csak két test vagyunk, mozdulatlanul a semmi közepén. Bármi lehetséges, az egész mégis biztonságos és szabad az elejétől a végéig. Sokáig gondolkodtam, mitől is működik a TÁNCUNK. Aztán arra jutottam, hogy van egy - egy anatómiailag meghatározhatatlan pont mindkettőnkben, amelyek összekapcsolódnak. Szorosan, mégis észrevehetetlenül. Ez a közös kapocs irányítja a szerepeket, a gördüléseket, szabályozza a lendületet. Ez a pont táncol bennünk. Ettől a kapocstól vagyunk képesek együtt dolgozni előre meg nem határozott mozdulatokkal úgy, hogy a nézőtéren ülők azt hiszik, ez egy több éves koreográfia.
Talán csak engedni kell ezt a kapcsolódást, és benne lenni mindenhol úgy, mint ott a táncteremben. . . A tánc meg jön magától.
