Vannak pillanatok, amelyek azért születnek meg az ember életében, hogy emlékeztessenek egy másik, már megtörtént pillanatra.
A múltra, ami mellett talán elfutottunk, és nem vettük észre a fontosságát.
Ez az élet játéka az emberi elmével.
Ilyenkor elénk lép a sorsunk, és hangtalan bolygóink titkos üzenete valahogy megsejthetővé válik.
Érezzük a végzet jelenlétét…
Emlékszünk…
Olykor elég egy illat, egy hang, a másik ember egyetlen szava, hogy előidézze bennünk ezt az érzést… a legmisztikusabbat, a legmélyebben megrázót.
Elgondolkodtam azon, hogy a sors, vagy Isten, vagy nem tudom, hogyan illik nevezni, milyen hihetetlenül gyengéden szól hozzánk ilyenkor.
És üzenetének nemcsak az a célja, hogy most jobban figyeljünk oda valamire, ami mellett egyszer már elmentünk.
Az emlékeknek nagyobb jelentőséget tulajdoníthat a sors, vagy Isten, vagy még mindig nem tudom, minek illik nevezni…
Ezzel bizonyítja halhatatlanságunkat… amit elrejtett belénk, és amire mi egyáltalán nem emlékszünk, de megsejtjük egy-egy felvillanó emlék szépségéből és igazságából.
Igen, azt hiszem, az emlékek a halhatatlanság bizonyítékai…
Milyen kíméletesen adják tudatunkra, hogy többek vagyunk annál, mint amit a tükörben látunk, hogy élünk a múlandóság, az elmúlás dacára is…
Hogy nem azok vagyunk, ami elmúlik… hanem azok, aki emlékszik.
Te tanítottál meg jól emlékezni!
Amikor elmentél, attól rettegtem, hogy egy reggel fölkelek és már tudom felidézni az arcod, a mosolyod, a mély hangodat, azt, ahogyan reggelente álmosan kavargatod a kávédat.
Így muszáj volt megtanulnom emlékezni. . .
Nem is tudod, mennyit segítettél ezzel, hány felesleges körtől mentettél meg!
Mert rájöttem, hogy az emlékeket nemcsak arra a szentimentális szenvelgésre lehet használni. Persze, arra is...
De amikor már nem volt több könnyem sem energiám elsiratni magamat és a hiányodat, elkezdtem figyelni.
Ez volt az áttörés.
Emlékezni kezdtem magamra is, nemcsak rád. Arra, hogy én mit éreztem, mit tettem, hogyan gondolkodtam.
Ekkor te kívülre kerültél, és a hiányodat átvette valami sosem látott izgalom. Annak az érzése, hogy én vagyok felelős a saját életemért, és minden érzésemért. Hogy nem vagyok tehetetlen. Még a hiányoddal kapcsolatban sem.
Az emlékeim, a közös emlékeink tanítottak meg arra, hogy nincsenek kapcsolatok, csak kapcsolódások. És hogy ezek a kapcsolódások a világ legtisztább, legeksztatikusabb élményei. A kapcsolatokat az ember építi. Racionalitásból, kényelmességből, illúziókból és praktikumból… a kapcsolódásokat Isten teremti meg bennünk. Nincs bennük semmi ráció, semmi praktikus. A szépsége miatt vágyunk rá…
Emlékszem, nem volt közöttünk semmi racionális, semmi kényelmes, csak valami leírhatatlanul gyönyörű.
Az emlékek tanítottak meg arra is, hogy a másiknál soha semmi olyan nincs, amit nekem kötelezően meg kellene adnia.
És abban a percben, amikor elkezdek követelni valamit, amit önmagamnak kell megadnom, eltűnik ez a szépség. Feloszlik a kapcsolódás.
Így tanultam meg megosztani.
Még ma is sokszor vannak egymásra kísértetiesen hasonlító pillanatok az életemben, amelyeket muszáj újra felidézni.
A szépségük és a bennük rejlő igazság miatt.
Ezért emlékszünk. Nem azért, hogy egy szentimentális öntettel leborított érzelemmasszával kínlódjunk egész életünkben.
Te tanítottál meg művészien emlékezni.
Mert nemcsak a pillanatot idézted vissza bennem, hanem önmagamat is. Azt, aki akkor voltam.
Így sokkal könnyebb és derűsebb MOST énnek lennem. . .
