Néhány gondolat arról, hova is sietünk…
Arról a sietségről akarok írni, ami miatt mi emberek nem várjuk meg még megérnek a gyümölcsök, de mivel nem füllik a fogunk ahhoz, hogy savanyúan és zölden együk meg, berakjuk őket egy etilénes hordóba, ahol ugyan szép nagyok és érettek lesznek, de ízük semmi…
Legalább jól néznek ki… Még akkor is, ha förtelmesek…
És esszük… És jópofát vágunk hozzá… És még mutogatjuk is! De adni nem fogunk senkinek belőle, mert akkor kiderül, hogy csak nagyra dagadt, szép, piros, faforgács ízű látszat-epreket zabálunk olyan széles művigyorral a fejünkön…
Miért is nem várjuk meg, amíg a nap megérleli őket szép pirosra, és zamatosak lesznek, és igazán jólesik beléjük harapni? Nincs rá időnk?! Most azonnal epret akarunk enni, még akkor is, ha nincs itt az ideje. És miért lett ez mindennel így? Mert nem csak a gyümölcseinket érleljük etilénes hordókban…A napjainkat is, az emberi kapcsolatainkról nembeszélve... Hogy minél hamarabb elvehessük belőlük a lényeget, még akkor is, ha tudjuk, hogy nem lesznek ugyanolyan jók, mintha maguktól, a maguk ütemében értek volna meg…
És a minőség? Mert ha siettetek valamit, nincs ideje tökéletessé válni.Sem az epernek, sem a munkának, sem a kapcsolatnak… És az etilénes palack akkor sem lesz soha olyan, mint a napfény, és az eső…
Egy idő után mégis elkezdünk őrülten vágyni egy falat igazi után…Mert belénk van kódolva…És egy idő után már elegünk lesz a faforgács ízű, felturbózott napokból és szerelmekből. Mit csinálunk majd akkor? Ha még tudjuk, hogyan kell ültetni, és gondozni a palántákat, lesz esélyünk. Akkor majd kivárjuk, mert megértettük, hogy mindent, a maga idejében…
És ha már csak ez etilénes hordót ismerjük? Fizetünk a szakembernek, hogy kezdjen valamit a száraz, faforgács ízű lelkünkkel…
