Összesen hét éves. Még nincs egy éve, hogy iskolába jár. Miután teljesítettük az aznapra kirótt penitenciát betűkötésből, megengedtem neki, hogy lazítson egy kicsit. Elővette a legaktuálisabb fröccsöntött játékfiguráit, és a kezembe nyomott egyet. Meg sem kellett kérdeznie, persze, játszottam vele.
Az én bábum valami förtelmesen ronda volt. Meg is jegyeztem, hogy nagyon sok matekfeladatot adok én majd neki ezért. . .
Elmagyarázta a játékszabályokat, és bár nem füllett a fogam az egészhez, a gyerek mégis gyerek. Játszani kellett azzal a csúfsággal, és kész.
A mondókája végére már csak egyetlen homályos pont maradt.
- Ez a figura akkor most gonosz? – kérdeztem.
Furcsán nézett rám. Éreztem, hogy most butának, értetlennek, együgyűnek tart.
- Te nem tudod, hogy minden csak akkor gonosz, ha ellene játszol? – válaszolt kérdéssel… Stílusosan, mint egy filozófus, akinek az élet összes megoldóképlete a zsebében van.
Tényleg! Ezt mi felnőttek milyen hamar elfelejtjük!
