A jégkirálynő egy napon felébredt, és úgy döntött, körbesétálja a birodalmat. . . Azt a területet, amiért immár huszonnégy éve Ő a felelős...
Eddig még sosem érdekelte, hogy a palotán kívül milyen az élet, hogyan élnek az emberek, mit gondolnak, milyenek a mindennapjaik.
Ezen a reggelen azonban minden valahogy más volt, mint azelőtt. Furcsa álmot látott. Egy olyan helyen járt, ahol nincs hideg, ahol igazi virágok nyílnak, ahol a nap olyan simogatóan és melegen süt, ahogy az Ő birodalmában sohasem. Az embereknek pedig egy ismeretlen vonás. . . MOSOLY volt az arcukon. Tudta, hogy ennek az álomnak jelentősége van, ígyhát elindult, hogy körbenézzen a birodalomban, talán itt is van egy ilyen hely. Életében először vágyat érzett. . . Vágyat ennek a misztikus, álombéli, napsütéses tájnak a megtalálására.
Elindult hát, ki a jégcsapokkal körbebástyázott, hideg palotájából. A hóval borított, fagyos kerten áthaladva megpillantotta az első ismeretlen embert. Egy fiatal férfi volt, aki a jeges földet ásta.
Odalépett hozzá, és megszólította. A férfi elmondta neki, hogy Ő földműves, és azért alkalmazza a palota, hogy fellazítsa a földet, és olyan növényeket ültessen, amelyek ebben a rettenetes hidegben is életképesek. Hozzátette azt is, hogy évek óta egyre fagyosabb és fagyosabb a föld, lehetetlen dolgozni ilyen körülmények között, és minden erőfeszítése ellenére, egyre kopárabb a birodalom. A jégkirálynő végignézett a reszkető férfin, akinek a hidegtől kékek voltak már a kezei és az ajkai. . . a palotában sosem látott még senkit ennyire fázni. Ott egy kicsivel melegebb van, mert a szolgák folyton azzal vannak elfoglalva, hogy ha csak egy leheletnyit is, de elviselhetőbbé tegyék a klímát. Ők sosem fáznak így. . . Nem mutatják.
Amikor továbbhaladt, gyerekeket látott. Vacogó gyerekeket, akik már nem lelnek örömet a hidegben. Képtelenek játszani, mert a fagy a birodalom külső területein szinte elviselhetetlen.
A jégkirálynő egyre rosszabbul érezte magát. Kénytelen volt belátni, hogy az álombéli birodalomban mindenki sokkal boldogabb volt, és hogy itt, az ő királyságában nem létezik ilyen hely. . . Sehol. Végignézett a fázó gyerekeken, és életében először. . . Sajnálatot érzett. Sajnálta ezeket a jobb sorsra érdemes kis embereket, és egy pillanatra felsejlett neki, hogy mindezért talán Ő a felelős.
Tovább haladva egy öregasszonnyal találkozott. Az anyóka mélyen a szemébe nézett, és talán felismerte öt, a jégkirálynőt, akit soha egyetlen, a palotán kívül élő személy nem látott.
- Fázol? – kérdezte az asszony.
- Igen. – Felelte a királynő. – Itt valahogy hidegebb van, mint a birodalom belsejében.
- Ó, Igen . . . – felelte az öregasszony mosolyogva. Itt a legdermesztőbb a fagy. Már évek óta nem láttuk a napot. Nem jut el ide. . . A királynő miatt. – mondta az anyóka.
- A királynő tehet róla?
- Igen, és a tanítói, mindazok, akik sohasem tanították meg Őt a hatalmára, akik nem említették meg sem neki, hogy rajta áll, fagy van- e vagy napsütés itt a birodalomban.
- Miért nem említették ezt neki soha? – kérdezte a királynő kicsit izgatottan.
- Ó, ez hosszú történet kedvesem. – mondta az öregasszony. Már nem is emlékszik rá talán senki rajtam kívül. Mi, akik itt vagyunk, azt várjuk, hogy egy nap majd újra felolvad a fagyos föld, és visszatér a fény a birodalomba. . . Ez a nap azonban akkor fog eljönni, ha a jégkirálynő újra emlékezni fog. Amikor kijön a palotából, amelyet egykoron meglátogatott a Feledés. . . Végignéz mindazokon, akik itt laknak a birodalmában, és ráébred újra, Ő a felelős a fagyért.
Hirtelen szél támadt, hideg, jeges szél. . . És az öregasszony eltűnt a széllel. A királynő csak állt értetlenül. MI az, hogy a tanító tehetnek a hidegről, meg Ő? Mi az, hogy rajta áll vagy bukik, fáznak-e a birodalomban vagy nem. Eldöntötte, a palota felé veszi az irányt mégis. Legidősebb mesterét hívatja, és addig nem ereszti sehová, amíg magyarázatot nem ad neki az öregasszony szavaira.
Sietett. Gyorsan, minta lekésne valamiről. Ahogy rohant a palota felé, egy férfi haladt el mellette lovasszekéren. Lelassított, és valamilyen furcsa bársonyos kedvességgel a hangjában megkérdezte:
- Elvihetem valameddig? Olyan nagyon hideg van itt estefelé, nem venném a szívemre, ha megfázna. Merre tart?
- A palota felé. – mormogta halkan a királynő.
- Jöjjön, elviszem, én is arra megyek - mondta a férfi és a kezét nyújtotta, hogy felsegítse a királynőt. Meleg pokróccal betakarta, megkínálta egy pohár gőzölgő teával, és elindultak.
A királynőt gyötörte a kíváncsiság, és nem tudott úrrá lenni magán, így megkérdezte a férfit, tud-e valamit arról, miért van a birodalomban ilyen nagyon hideg, ismeri-e a királynő történetét.
- Ó, igen! – felelte a férfi. Nagyon kevesen tudják a valódi okát, én csak azt tudom, a királynő nem tud szeretni, és amíg újra meg nem tanul, ilyen kietlen és hideg lesz ez a táj.
- A királynő felkiáltott: - Mit nem tud? Miről beszél maga? Szeretni!? Hogyan beszélhetnek ilyen ostobaságokat az emberek, ilyen felesleges badarságokkal ámítják magukat, és rákenik az egészet a királynőre! Akkor menjenek el innen, vagy mit tudom én! – kiabálta a jégkirálynő.
A férfi megállította a lovas szekeret. A királynőre tekintett meghökkenten, és csak annyit tudott halkan kirebegni: Maga az? Istenem!
- A királynő dacosan félrefordította a fejét, nem szólt a megrémült férfihez. Aki nagy nehezen összeszedte bátorságát még egy mondat erejéig: A birodalomból kivezető kapu is befagyott… Már nagyon régen bezárta a fagy ide az embereket – mondta, és jelzett a lovaknak, hogy indulhatnak újra.
Az egész úton nem szóltak egymáshoz. A palotához érve a férfi mégis úriemberhez méltóan lesegítette a királynőt a szekérről. Búcsúzóul mélyen a szemébe nézett, és szó nélkül, lágyan, ahogyan még soha senki, megcsókolta a királynőt. A királynő beleszédült a férfi csókjába. Megrémült, és futni kezdett.
- Remélem egyszer emlékezni fog! Remélem én leszek az első, akit megszeret! – kiáltotta utána a férfi. . .
A királynő egyenesen a szobájába futott, és ahelyett, hogy a tanítóit hívatta volna, hogy magyarázatot kérjen a történtekre, az ágyára borult, és zokogni kezdett. Mélyen, ahogyan még talán soha. Sós könnycseppjei, valami nagyon régi és nagyon mélyre eltemetett érzésekről meséltek neki. A férfi ajkának íze, valamilyen furcsa, megmagyarázhatatlan emléket idéztek. ÉS Ő csak zokogott. Hosszú – hosszú órákon keresztül. Megmagyarázhatatlan, szavakba önthetetlen érzésekkel a szívében, amelyek, talán a könnyei hatására egyre tisztábban kivehetőek, és értelmezhetőek lettek.
Ahogy szép lassan tudatára ébredt, ebből a katartikus révületből, és kisírt szemeivel az ablak felé tekintett. . . Életében talán először. Egy halovány, mégis egészen tisztán kivehető Napsugarat látott.
Odarohant az ablakhoz, mint egy kisgyerek. Meg akarta érinteni, érezni akarta ezt a sugarat. Mosolyogni kezdett… És a fénysugár egyre erőteljesebben ragyogott be az ablakon.
Ahogy letekintett a kertre látta, hogy a férfi, aki az imént megcsókolta, ott áll az ablaka előtt. Egy szót sem szólt, csak mosolygott. Aztán biccentett a fejével, felszállt a szekérre és eltűnt.
A királynőnek már eszébe sem jutott könyvekből, vagy okos emberek szavából ráébredni, mi is történt. Azonban ellenállhatatlan vágyat kezdett érezni, hogy a férfi után menjen, hogy csókoljon, mosolyogjon, éljen, szeressen. . .
Hogy ezután mi történt? A felesleges ragozni… Elég annyi, hogy azóta egyre többet süt a nap a birodalomban. . . a birodalmamban…
