Szívre-színt

Körülbelül egy hónapja találkozom a jelenséggel. Magamban úgy két - három hete észleltem először. Mintha egy hatalmas szürke felhő ült volna körülöttem mindenkire, aztán meg rám is. Felhő, mert megfoghatatlan. Szürke, mert nem nagyon engedi be a napsugarat. 

Nehéz kifejezni. Talán a legjobb szó rá a vágytalanság. Panaszáradatok, kilátástalan helyzetek, anyagi és érzelmi válságok mindenki körül... Aztán szépen lassan az én életemben is térültek - fordultak az emberek, és én is elkezdtem nem vágyni. Egyszer csak ugyanazt vettem észre magamon, mint a körülöttem élőkön. Hogy nem jó az, ami és ahogyan van, de nem tudom, vagy nem merem, vagy nem akarom kimondani, hogy hogyan lenne jó. 

Mit akarsz? Mit szeretnél valójában? - tettem fel a kérdést számtalanszor másoknak az elmúlt hetekben. A válasz általában a "már nem is tudom" volt. Aztán kénytelen - kelletlen magamnak is muszáj volt feltenni a kérdést. És a válaszom? Semmiben nem különbözött az előttem szólóktól?

MI van a világban most? Általános jelenséggé vált a kilátástalanság? Persze, foghatjuk az anyagi helyzetre, ami manapság senkinek nem túl rózsás, meg még ezer dologra. Mindegy, csak valami okot találjunk magunkon kívül.

NIncs perspektíva! - hallom mindenfelé. Azt hiszem, nem a perspektíva hiányzik, hanem a valódi vágy. Az a vágy, ami felvillanyozza az embert, ami új utakra készteti, ami hihetetlen erőt ad ahhoz, hogy megvalósítson, elérjen, kinyilatkoztasson valamit annak érdekében, hogy kifejezze, ki is Ő valójában.

Saját magamból kiindulva írom ezeket a sorokat. Nem a hegyen ülök, és figyelem az embereket, aztán meg mondom a sok életjobbító okosságot, hanem nekem is ugyanúgy égeti a bőrömet a probléma. Én csak figyelem magam. Kíméletlen őszinteséggel, ami a nagyanyámtól eltanult bölcsességből fakad.

Hiányzik a vágy, a mély vágy. Itt most nem egy új mosógép, kocsi, vagy luxusnyaralás, esetleg a több pénz utáni vágyról beszélek. Valami sokkal mélyebb metafizikáról. Az élet, a kinyilatkoztatás iránti vágyról. A lélek vágyáról, amit minden ember hordoz, érez és megszakíthatatlan kapcsolata van vele. A vágyról, ami a valódi önmagad megformálása felé hajt ebben a földi életben, ami kalandokra csábít, örömöt ígér. Annak az örömét, hogy valóban az az egyedi, egyszeri és megismételhetetlen lény légy, aki vagy, és annak megfelelően élj ezen a földön.

Persze, erre most lehet az a "rövidrezáró" válasz, hogy nincs hozzá időm, pénzem, tehetségem, akármim, hogy úgy éljek, úgy létezzek a hétköznapokban, ahogyan valójában szeretnék... De ez a válasz nem más puszta önaltatásnál. Mert ha még mélyebbre ásunk, felfedezzük, hogy nem tudjuk megmondani a hogyanokat. Fogalmunk sincs róla, hogy hogyan szeretnénk... arról meg végképp nem, hogy mit. Az elme rövidtávú vágygörcsei a pénz, a tárgyak, az instant szeretet iránt elhomályosítják, túlharsogják a lélek valódi vágyát. És a vége mi lesz? Ez. . . Vágytalanság, süppedés, pocsolya.

Meddig mehet ez? Szerintem az első, egyetlen igazi vágy megfogalmazásáig. Nem mondhatom meg, hogy kinek mi az. Mindenki a sajátját kell, hogy megtalálja. Mindenkinek önmagának kell visszatalálni a valódi vágyhoz. Leküzdve az alkalmatlanság, a kishitűség, a bűntudat érzéseit.

Hogy mi lehet manapság a legjobb kívánság? Talán az, hogy:

"Találd meg a valódi vágyat... a lelked vágyát."

Biztosan van annak valami oka, hogy a legnagyobb ünnepek minden kultúrában és vallásban nagyjából ugyanarra az időszakra esnek, és bár más - más szimbólumokkal, de ugyanazt üzenik. Mi keresztények húsvétot ülünk, a zsidóságnál Peszah van, a hindu vallás nagyjából ekkor ünnepli a Hóli-t, a tavasz ünnepét. Színesíti a dolgot, hogy az angol Eater szó (húsvét) a germán istennő, Ostara nevéből ered, aki a kelet úrnője, és ünnepe a tavaszi napéjegyenlőség idején volt. De még a buddhisták is április elején ünneplik Buddha születésének napját...

Nem fura?

Mindannyian ugyanazt tesszük. . .

Persze kultúrkörtől függetlenül mindenkinek másról szól ez az ünnep, van azonban valami közös gyújtópont. Még mielőtt elkezdtem volna gondolkodni rajta, már meg is jött a válasz. Előrevetíteném, hogy ez csak az én saját bejáratú válaszom, ami semmi esetre sem szeretné bárkinek is bemagyarázni, hogy ez az egyetlen és örök érvényű igazság. Egyszerűen csak figyeltem a hétköznapokat, amelyek ellenére annak, hogy az ember tartja-e vagy sem az adott vallásához tartozó előírásokat, merőben eltérőek ebben az időszakban más hétköznapoktól. Valahogy mélyebbek, gyorsabbak, érzékenyebbek... Visszamerengve a múlt húsvéti időszakaira, azt a következtetést vonhatom le, hogy ilyenkor mindig kiderült valami. Spirituális megközelítéssel azt is mondhatnám, hogy "fény derült valamire". És már meg is magyaráztam, szerintem miről szól minden tavaszközeli ünnep a vallásokban.

Ilyenkor fény derül

Fény derül a dolgok, emberek, körülmények valódi természetére. Lehullanak a leplek. Nem csak a saját világunkat látjuk élesebben azáltal, hogy megérkeznek a tavasz első napsugarai, hanem a saját személyiségünket, vágyainkat, szeretetreméltó és hibás tulajdonságainkat is. És persze másokét.

Emlékszem, hányszor kaptam a fejemhez egy - egy ilyen időszakban. Olykor sírva, máskor nevetve kérdeztem. VALÓBAN EZ VAN!? Valóban ezt érzem, erre vágyom? Valóban ilyen egy - egy ember? A farsangkor viselt álarcok ebben az időszakban valahogy viselhetetlenné válnak... A dolgok nem tudnak látszani valamilyennek. Kiderül, milyenek valójában. Kiderül, mi a mozgatórugó, a lényeg, a valóság.

Számomra a valóság ünnepe ez minden kultúrában. Bár más - más szimbólumrendszert használ mindenki. Egyesek az élet, a szerelem, a kitörő öröm, a színek, mások a születés, a feltámadás vagy épp a halál szimbólumrendszere köré építik az ünnepeiket, azonban mindenki a fényt ünnepli mégis, amely megvilágítja a dolgok valódi természetét, választ adva a kérdésre: Mi is az élet? 

Azt hiszem, amellett, hogy böjtölünk, méregtelenítünk, tavaszi nagytakarítunk, húsvétot ülünk és locsolkodunk, ebben az időszakban érdemes arra is odafigyelni, az életünkben milyenek a dolgok, érzések, kapcsolatok valójában... csak azért, mert ilyenkor valahogy jobban látszik...

Valami már több mint egy éve foglalkoztat engem ebben a szútrában... Hallgatom szanszkritul, japánul, kínaiul, olvasom magyarul. A fordítás alapján elsőre azt gondolhatod, hogy ez az ima az érzelemmentességről, ürességről, a nagy semiről szól. Egészen sokáig énis így voltam vele.

Vannak szövegek, amelyek csak később nyílnak meg előttünk. Hiába akarjuk mindenáron értelmezni, megfejteni, nem hajlandóak beengedni bennünket a lényegbe. Idő kell hozzájuk és állhatatosság. Ilyen a buddhista szív szútra is. Hiába érted minden szavát, hiába érted a történetet, mégis valami hiányzik... Átlátsz a szimbólumain, teljesen világos, hogy mit mond, de érzed, hogy ezen kívül még valami mást is üzen. Nekem például, az európai agyammal teljesen felfoghatatlan volt, hogy hogy hívhatnak valalmit szív szútrának, ami az ürességről, a semmiről, az érzelemmentességről beszél. De azt is tudtam, hogy nem véletlenül hívják így. Sok időbe telt, még el tudtam vonatkoztatni a neveltetésem alatt belémplántált dolgoktól. Attól, hogy a szív csak az érzelmek központja, és a szeretet valami nagyon nagy érzelem, amit az ember csinál... Azt ugyan még egyetlen filozófusunk sem tudta megmondani, hogy hogyan, de nagy az egyetértés abban, hogy mi európai emberek csináljuk a szeretetet. Sem az eszközeinket, sem a lehetőségeinket nem ismerjük rendesen, de csinálunk a lelkünkkel "valamit", aminek az eredménye egy érzelem... Talán ez a legnagyobb tragédiánk.

A szív szútra egy egészen más, merész nézőpontot kínál fel. Azt kéri, hogy láss mindent üresnek. De nem a szó manapság divatos értelmében! A buddhista azt nevezi ürességnek, amit mi teljességnek nevezünk. Pontosan ugyanaz az érme, csak a másik oldala. Azt nevezi érzelemmentességnek, amit mi békének hívunk... Ez az alapállás kell ahhoz, hogy megérthessük, milyen "mély és meghaladó" bölcsessétget is hordoz magában ez a a szútra. Lehetőséget ad arra, hogy másképp láss. Semmi nagy hókuszpókusz nincs benne, mégis képes csodát tenni. Egyszerűen azzal, hogy felkínál egy új nézőpontot. Egy olyat, amiben nincs külön semmi semmitől.

A szív szútra a különállás illúziója ellen szólít fel. Arra kér, hogy semmit és senkit ne tekints magadtól különállónak. Keresd meg az arcod mindenben, amivel csak találkozol. Lásd úgy, mint önmagadat.

Nagyon sok tagadó formát használ, de ezzel nem a dolgok létezését tagadja meg, csupán a tőled való különállásukat.

Képzelj el egy olyan napot, aminek minden pillanatában tudatosan emlékezteted magad erre az egységre. Egy olyan napot, amiben bárkivel és bármivel találkozol, megkeresed benne magad. Legyen az ember, egy tárgy, egy esemény, egy gondolat vagy érzelem, nem különállóként, hanem önmagadként érzékeled. . . Azt mondnod neki: ÉN VAGYOK!

Egy ilyen nap után az európai filozófusaink biztosan el tudnák már mondani, mi is a szeretet valójában, és hogyan is kell csinálni azt az érzelmet, amit annyira éhez a világ...

 

A szív szútra

(Dobosy Antal fordítása, 1989.)

 

Avalókitésvara bódhiszattva a mély meghaladó bölcsességben időzvén látja,

hogy igaz természetében az öt alkotórész üres, és ezzel minden szenvedést meghalad.

Sáriputra! A forma nem különbözik az ürességtől, az üresség nem különbözik a formától.

A forma valóban üresség, az üresség valóban forma.

Így ilyen az érzés, az érzékelés, az akarat és a tudatosság is.

 

Sáriputra! Minden jelenségnek üresség a természete.

Nem keletkeznek és nem szűnnek meg, nem tiszták és nem szennyezettek,

nem növekszenek és nem csökkennek.

Ezért az ürességben nincs forma, érzés, érzékelés, akarat és tudatosság.

Nincs szem, fül, orr, nyelv, test és értelem,

nincs szín, hang, szag, íz, tapintás és tudati folyamat,

nincs birodalma az érzékszerveknek és a tudatosságnak.

Nincs nem tudás és nincs annak megszűnése,

nincs öregség és halál és nincs ezek megszűnése sem.

Nincs szenvedés, nincs annak oka,

nincs annak megszűnése, és nincs útja a megszüntetésnek.

Nincs megvalósítás és nincs megérkezés, mivel nincs, amit el kellene érni.

 

A bódhiszattvának a meghaladó bölcsesség által akadálytól mentes a tudata.

Mivel akadálytól mentes a tudata rettenthetetlen,

és meghaladva minden illúziót, az ellobbanást eléri.

A három világ összes buddhái a meghaladó bölcsesség által valósítják meg

a tökéletes és felülmúlhatatlan felébredettséget.Ezért ismerd fel a meghaladó bölcsességet, a nagy szent eszmét,

a nagy tudás eszméjét, a felülmúlhatatlan eszmét, a hasonlíthatatlan eszmét,

azt, ami véget vet minden szenvedésnek. Ez igazság, nem hazugság.

 

Ezért hangoztasd a meghaladó bölcsesség eszméjét, amely így szól:

gaté, gaté, páragaté, páraszamgaté, bódhi szváhá

gaté, gaté, páragaté, páraszamgaté, bódhi szváhá

gaté, gaté, páragaté, páraszamgaté, bódhi szváhá

 

A létezéshez-

sokat, az életben csak –

keveset jelent. . .

 

Pillanat…

Érdekes ez a szó. Behatárolhatatlan, megmagyarázhatatlan axióma. Az egyetlen, amit tudunk róla, hogy az idővel kapcsolatos, és tele van vele az életünk. Olykor egészen hosszúnak tűnik, máskor hihetetlenül rövid. Nincs meghatározott szabvány az emberek között, pontosan mennyi ideig is tart. De az biztos, hogy van. Hogy hányszor kattan a másodpercmutató egy pillanat alatt? Fogalmunk sincs, mégis használjuk, az idő jelölésére ezt a szót. Van benne valami, ami kevésbé akadémikus, ami játékteret enged a szubjektumnak, a léleknek. Nem mértékegységek, hanem emlékek és érzések kapcsolódnak hozzá. Mindannyian hordozunk magunkban jó párat belőlük, mindannyian vágyunk a „tökéletes” pillanatra. Körbelengi ezt a szót valami, a legnemesebb értelemben vett spiritualitás. És talán az összes elcsépelt, agyonnyálazott és kiforgatott ezoterikus „szakszó” közül ez az egy maradt meg, amit az emberi elme meghagyott a maga teljességében és szépségében. Érdemes tehát elgondolkodni rajta. Érdemes meditálni vele, mert még nem ragadtak rá tévútra vivő hazugságok.

Emlékszel különleges pillanatokra? Idézz fel most egyet, kérlek! Mindegy, hogy milyen érzés kötődik hozzá, idézd fel, és hagyd hatni egy kicsit. Aztán figyelj egy jelenlegi pillanatra! Csinálj egyet épp, ahol vagy. Meddig tart? Körülbelül hány másodpercig? Mire figyelsz, amikor pillanatot gyártasz? És ez az utolsó kérdés talán a legfontosabb!

A pillanatok lényege ugyanis abban rejlik, hogy a MOSTban történnek. . . Ezért nincs meghatározható mértékegységük, és ezért olyan nagyon nagy a hatalmuk az emberi emlékezet felett. Amikor pillanatot gyártasz, a jelenben vagy, és mivel ez meglehetősen ritkán történik meg veled, emlékezetes marad. . . Emlékszel, mert a lényed mélyén tudod, hogy ezek a PILLANATOK jelentik az életed magvát, adnak értelmet és szépséget annak az emberöltőnek, amit itt töltesz a Föld bolygón. . .

Én hiszek a pillanatok erejében. Hiszem, hogy egy magasabb tudatosság (amelyek szintén mi vagyunk) küldi őket hozzánk azért, hogy ha csak egy nagyon rövidke időre is, de megérezzük a lényeget. Mert a pillanatok a létet hordozzák magukban… Halkan, ám annál jelentőségteljesebben közlik az emberi elmével: MINDIG MOST VAN. . . Milyen nyugodt és egyszerű is minden, ha jelen vagy. Milyen jó játék is gyűjteni a pillanatokat. . .    

A jégkirálynő egy napon felébredt, és úgy döntött, körbesétálja a birodalmat. . . Azt a területet, amiért immár huszonnégy éve Ő a felelős...

Eddig még sosem érdekelte, hogy a palotán kívül milyen az élet, hogyan élnek az emberek, mit gondolnak, milyenek a mindennapjaik.

Ezen a reggelen azonban minden valahogy más volt, mint azelőtt. Furcsa álmot látott. Egy olyan helyen járt, ahol nincs hideg, ahol igazi virágok nyílnak, ahol a nap olyan simogatóan és melegen süt, ahogy az Ő birodalmában sohasem. Az embereknek pedig egy ismeretlen vonás. . . MOSOLY volt az arcukon. Tudta, hogy ennek az álomnak jelentősége van, ígyhát elindult, hogy körbenézzen a birodalomban, talán itt is van egy ilyen hely. Életében először vágyat érzett. . .  Vágyat ennek a misztikus, álombéli, napsütéses tájnak a megtalálására.

Elindult hát, ki a jégcsapokkal körbebástyázott, hideg palotájából. A hóval borított, fagyos kerten áthaladva megpillantotta az első ismeretlen embert. Egy fiatal férfi volt, aki a jeges földet ásta.

Odalépett hozzá, és megszólította. A férfi elmondta neki, hogy Ő földműves, és azért alkalmazza a palota, hogy fellazítsa a földet, és olyan növényeket ültessen, amelyek ebben a rettenetes hidegben is életképesek. Hozzátette azt is, hogy évek óta egyre fagyosabb és fagyosabb a föld, lehetetlen dolgozni ilyen körülmények között, és minden erőfeszítése ellenére, egyre kopárabb a birodalom. A jégkirálynő végignézett a reszkető férfin, akinek a hidegtől kékek voltak már a kezei és az ajkai. . .  a palotában sosem látott még senkit ennyire fázni. Ott egy kicsivel melegebb van, mert a szolgák folyton azzal vannak elfoglalva, hogy ha csak egy leheletnyit is, de elviselhetőbbé tegyék a klímát. Ők sosem fáznak így. . . Nem mutatják.

Amikor továbbhaladt, gyerekeket látott. Vacogó gyerekeket, akik már nem lelnek örömet a hidegben. Képtelenek játszani, mert a fagy a birodalom külső területein szinte elviselhetetlen.

A jégkirálynő egyre rosszabbul érezte magát. Kénytelen volt belátni, hogy az álombéli birodalomban mindenki sokkal boldogabb volt, és hogy itt, az ő királyságában nem létezik ilyen hely. . . Sehol. Végignézett a fázó gyerekeken, és életében először. . . Sajnálatot érzett. Sajnálta ezeket a jobb sorsra érdemes kis embereket, és egy pillanatra felsejlett neki, hogy mindezért talán Ő a felelős.

Tovább haladva egy öregasszonnyal találkozott. Az anyóka mélyen a szemébe nézett, és talán felismerte öt, a jégkirálynőt, akit soha egyetlen, a palotán kívül élő személy nem látott.

-         Fázol? – kérdezte az asszony.

-         Igen. – Felelte a királynő. – Itt valahogy hidegebb van, mint a birodalom belsejében.

-         Ó, Igen . . . – felelte az öregasszony mosolyogva. Itt a legdermesztőbb a fagy. Már évek óta nem láttuk a napot. Nem jut el ide. . . A királynő miatt. – mondta az anyóka.

-         A királynő tehet róla?

-         Igen, és a tanítói, mindazok, akik sohasem tanították meg Őt a hatalmára, akik nem említették meg sem neki, hogy rajta áll, fagy van- e vagy napsütés itt a birodalomban.

-         Miért nem említették ezt neki soha? – kérdezte a királynő kicsit izgatottan.

-         Ó, ez hosszú történet kedvesem. – mondta az öregasszony. Már nem is emlékszik rá talán senki rajtam kívül. Mi, akik itt vagyunk, azt várjuk, hogy egy nap majd újra felolvad a fagyos föld, és visszatér a fény a birodalomba. . . Ez a nap azonban akkor fog eljönni, ha a jégkirálynő újra emlékezni fog. Amikor kijön a palotából, amelyet egykoron meglátogatott a Feledés. . . Végignéz mindazokon, akik itt laknak a birodalmában, és ráébred újra, Ő a felelős a fagyért.

Hirtelen szél támadt, hideg, jeges szél. . . És az öregasszony eltűnt a széllel. A királynő csak állt értetlenül. MI az, hogy a tanító tehetnek a hidegről, meg Ő? Mi az, hogy rajta áll vagy bukik, fáznak-e a birodalomban vagy nem. Eldöntötte, a palota felé veszi az irányt mégis. Legidősebb mesterét hívatja, és addig nem ereszti sehová, amíg magyarázatot nem ad neki az öregasszony szavaira.

Sietett. Gyorsan, minta lekésne valamiről. Ahogy rohant a palota felé, egy férfi haladt el mellette lovasszekéren. Lelassított, és valamilyen furcsa bársonyos kedvességgel a hangjában megkérdezte:

-         Elvihetem valameddig? Olyan nagyon hideg van itt estefelé, nem venném a szívemre, ha megfázna. Merre tart?

-         A palota felé. – mormogta halkan a királynő.

-         Jöjjön, elviszem, én is arra megyek - mondta a férfi és a kezét nyújtotta, hogy felsegítse a királynőt. Meleg pokróccal betakarta, megkínálta egy pohár gőzölgő teával, és elindultak.

A királynőt gyötörte a kíváncsiság, és nem tudott úrrá lenni magán, így megkérdezte a férfit, tud-e valamit arról, miért van a birodalomban ilyen nagyon hideg, ismeri-e a királynő történetét.

 - Ó, igen! – felelte a férfi. Nagyon kevesen tudják a valódi okát, én csak azt tudom, a királynő nem tud szeretni, és amíg újra meg nem tanul, ilyen kietlen és hideg lesz ez a táj.

 - A királynő felkiáltott: - Mit nem tud? Miről beszél maga? Szeretni!? Hogyan beszélhetnek ilyen ostobaságokat az emberek, ilyen felesleges badarságokkal ámítják magukat, és rákenik az egészet a királynőre! Akkor menjenek el innen, vagy mit tudom én! – kiabálta a jégkirálynő.

A férfi megállította a lovas szekeret. A királynőre tekintett meghökkenten, és csak annyit tudott halkan kirebegni: Maga az? Istenem!

- A királynő dacosan félrefordította a fejét, nem szólt a megrémült férfihez. Aki nagy nehezen összeszedte bátorságát még egy mondat erejéig: A birodalomból kivezető kapu is befagyott… Már nagyon régen bezárta a fagy ide az embereket – mondta, és jelzett a lovaknak, hogy indulhatnak újra.

Az egész úton nem szóltak egymáshoz. A palotához érve a férfi mégis úriemberhez méltóan lesegítette a királynőt a szekérről. Búcsúzóul mélyen a szemébe nézett, és szó nélkül, lágyan, ahogyan még soha senki, megcsókolta a királynőt. A királynő beleszédült a férfi csókjába. Megrémült, és futni kezdett.

-         Remélem egyszer emlékezni fog! Remélem én leszek az első, akit megszeret! – kiáltotta utána a férfi. . .

A királynő egyenesen a szobájába futott, és ahelyett, hogy a tanítóit hívatta volna, hogy magyarázatot kérjen a történtekre, az ágyára borult, és zokogni kezdett. Mélyen, ahogyan még talán soha. Sós könnycseppjei, valami nagyon régi és nagyon mélyre eltemetett érzésekről meséltek neki. A férfi ajkának íze, valamilyen furcsa, megmagyarázhatatlan emléket idéztek. ÉS Ő csak zokogott. Hosszú – hosszú órákon keresztül. Megmagyarázhatatlan, szavakba önthetetlen érzésekkel a szívében, amelyek, talán a könnyei hatására egyre tisztábban kivehetőek, és értelmezhetőek lettek.

Ahogy szép lassan tudatára ébredt, ebből a katartikus révületből, és kisírt szemeivel az ablak felé tekintett. . . Életében talán először. Egy halovány, mégis egészen tisztán kivehető Napsugarat látott.

Odarohant az ablakhoz, mint egy kisgyerek. Meg akarta érinteni, érezni akarta ezt a sugarat. Mosolyogni kezdett… És a fénysugár egyre erőteljesebben ragyogott be az ablakon.

Ahogy letekintett a kertre látta, hogy a férfi, aki az imént megcsókolta, ott áll az ablaka előtt. Egy szót sem szólt, csak mosolygott. Aztán biccentett a fejével, felszállt a szekérre és eltűnt.

A királynőnek már eszébe sem jutott könyvekből, vagy okos emberek szavából ráébredni, mi is történt. Azonban ellenállhatatlan vágyat kezdett érezni, hogy a férfi után menjen, hogy csókoljon, mosolyogjon, éljen, szeressen. . .

Hogy ezután mi történt? A felesleges ragozni… Elég annyi, hogy azóta egyre többet süt a nap a birodalomban. . . a birodalmamban…

Már régen nem gondolok rá. Ez természetes, hiszen tizennyolc éve már, hogy meghalt. A kapcsolatunk viszont csak pár éve szakadt meg. Sok éven át voltunk összekötve láthatatlanul. Voltam rá mérges, hiányzott, sajnáltam magam miatta, aztán valahogy szépen lassan megnyugodtam. Felnőttem, és Ő egy tény maradt az életemben. Egy minősítések és érzelmek nélküli tény. Apa. . .

Apa, a remek orvos, a tehetséges író, a megértő barát, a társaság közepe, az érzelmeit megélni nem merő gyerek... Ez volt Ő. De már alig emlékszem rá.

Mások emlékeznek. . . Jobban, mint én.

Tizennyolc év után megcsörren a telefon. A nővéremet hívják. Egy idősebb férfihang szólal meg. Abból a faluból való, ahol apám orvos volt. Megtalált bennünket. A falu szeretné látni a Doktor Úr két lányát. . . 

Megdöbbenek. Egyszerre sírni és nevetni lesz kedvem. Valami belső hang azt ordítja bennem: NEM! Hogy képzelik, hogy merészelik, semmi közöm az egészhez! Ne zaklassanak ilyen szentimentális baromságokkal! 

A nővérem kedves, készséges, láthatóan örül a megkeresésnek. Ez csak jobban felbőszít. A férfi megkérdezi, van-e kedvünk bemenni a régi lakásba és az orvosi rendelőbe? Utánunk nem élt ott senki, elég romos, de ha akarjuk, elintézi, hogy bemenjünk.

Elönt a düh. . . A lányait akarják látni? Minek? Nem is tudom már, kire hasonlítok. Egy pár emlék, néhány érzés maradt csak, amivel ígyis annyit küzdöttem. Nem megyek oda vissza! Nem akarom látni a házat, ahol járni, az udvart, ahol biciklizni tanított, a szobát, ahol estimesét mondott nekem, a konyhát ahol bánatosan üldögélt egy - egy beteg elvesztése után, és ahol az utolsó időkben mértéktelenül alkoholizált. Hogy merészelik ezt?

Az első indulat után valami halkan mégis azt súgja, hogy el kell mennem. Rendben. . . felelem a nővéremnek. Akkor legyen, leszek az apám lánya. Át sem gondolom, mit mondok. Megbeszéljük az időpontot. Nemsokára találkozunk.

Még egy hét van hátra, de azóta minden róla szól. Emlékek, képek, illatok, érzések törnek elő a semmiből, megnedvesítik a szemem és eltűnnek a semmibe. Készülök. Mintha vele találkoznék. Mintha be kellene mutatnom, milyen lettem az elmúlt évek alatt.

Megállás nélkül azon gondolkodom, mit szólna, büszke volna-e rám, mit mondanék neki. Tudom, nem bizonyítanom, csak lennem kell. Olyannak, amilyen vagyok.

Gondolkodtam, mi lenne az a mondat, amivel kezdem a beszédemet a falu embereinek, akikre szintén alig emlékszem, és közvetve apámnak. Arra jutottam, csak annyit fogok mondani:

- Felnőttem... Talán sokmindenben hasonlítok az öregre. Író lettem, nagyszájú, akinek mindig van vélemyénye. Egy valami azonban mégis nagyon más bennünk. Én nehezen ugyan, de végül megtanultam örülni, szeretni, élni... Ugyanakkorát bőgök, mint amekkorát nevetek.

Ahogy telik az idő, egyre jobban várom a találkozást a múltammal, a kis falu lakóival, apa emlékével. . .

Minden pillanatot számolok.

Sokáig gondolkodtam, miért nem megy. . . Pedig egyre nagyobb erőfeszítéseket tettem. Izomból akartam megoldani az egészet. A vége az lett, hogy elfáradtam, fájt minden porcikám, csúnyának és kifejezéstelennek éreztem a amit csinálok. 

Hazafelé sajgott minden tagom. Átlátszónak, tehetségtelennek éreztem magam. Én csak szépen akartam táncolni, és a vége az lett, hogy könnyekkel küszködve hagytam el a tánctermet. MIndenkinek sikerült jól éreznie magát, csak nekem nem. 

Otthon sem hagyott nyugodni a gondolat. Összetoltam a bútorokat, és bár egyetlen sejtem sem kívánta folytatni az egészet, elhatároztam, hogy addig nem alszom el ma, amég rá nem jövök, mi a baj most velem. Nem vagyok én ilyen! 

Táncoltam... Megint darabosan, csúnyán, kifejezéstelenül. Mintha eltűnt volna valami láthatatlan, ám annál lényegesebb dolog, ami eddig mozgatott. 

- Feszülök... szétfeszülök... Ezt így nem lehet csinálni! - jegyeztem meg halkan magamnak.  

Dühösen visszarendeztem a lakást. Aludni sem hagyott a gondolat. Rettegtem attól, hogy így maradok, hogy mostmár mindvégig erre vagyok kárhoztatva, hogy elromlottam.

Másnap persze alig vártam, hogy hazaérjek a melóból. Bútorok szét, irány gyakorolni. MInden erőmmel azon voltam, hogy visszaálljon a mozgásom a régi kerékvágásba, de egyre rusnyábbnak és szerethetetlenebbnek éreztem, amit művelek. Egy kis hiszti és önsajnálat után rájöttem mi a baj. Nem merek lendülni. Izomból, feszítve akarok megoldani mindent, mert biztonságosabbnak tűnik, mint játszani a lendülettel, és belenyugodni a kétes végkimenetelbe. Félek... Nem tudom, miért, nem tudom, hogyan jött ez most rám, de félek a lendülettől. És ez az ami hiányzik ahhoz, hogy szép legyen, hogy élvezzem, amit csinálok. Ha ezt így folytatom tovább, jobb is, ha hagyom az egészet. Egy kis idő múlva már nem is a dolog külső megjelenése foglalkoztatott, hanem az, hogy miért is nem merek lendülni, miért rettegek tudat alatt attól, hogy elesem, hogy túl sok vagy túl kevés lesz valami.

Bevallom, hosszú napokba tellett, még rájöttem a dolog valódi okára. Gondolkodtam, figyeltem, és hagytam, hogy a mozdulataim vezessenek.

És a konklúzió:

Lendülni csak az nem mer, aki elvesztette a középpontját, aki nem találja, nem tudja tartani magát középről. Ha ez nincs meg, elesel. A közepem veszett el mostanában... És nem csak a táncteremben nem találtam. Milyen furcsa, hogy mindent leképez a tested? Ezért történt ez az egész?

Sokszor az ok egészen más. Látszólag semmi köze a "tünetnek" hozzá.

Eddig csak bolondnak tartottam. Egy különleges idegennek, akivel olykor összesodor a sors szele egy- egy órára. Nem tudom a nevét. Fogalmam sincs, hogy a tánctermen kívül mit csinál, miből él, mit gondol. Mégis ismerem. Jobban, mint néhány barátomat, akikkel éjszakákat fecsegtem át. Táncolunk. Adom a súlyomat és Ő megtart, felemel, aztán magamra hagy. Figyelek rá és követem. Szolgálom, hogy haladhasson, aztán elengedem. Harcolunk, mozdulatlanul állunk. Hozzábújok, aztán messzire szaladok előle. Figyelem, és figyel. Nincs lehetőség megbeszélnünk, hogy mit akar a másik. Mégis, tökéletesen követjük egymás vágyait. Tér van, ritmus és mozdulatok. Órákon át képesek vagyunk táncolni, improvizálni. Aztán mindenki megy a dolgára. Nem hagyunk egymásban nyomokat, vágyakat, érzéseket, hiányt. Valahogy ez az egész így teljes. Minden szerepet eljátszunk. Van, hogy kislány vagyok melle, van, hogy igazi nő, van, hogy amazon. Hagyom, hogy kisfiú legyen, férfi, harcos. Olykor csak két test vagyunk, mozdulatlanul a semmi közepén. Bármi lehetséges, az egész mégis biztonságos és szabad az elejétől a végéig. Sokáig gondolkodtam, mitől is működik a TÁNCUNK. Aztán arra jutottam, hogy van egy - egy anatómiailag meghatározhatatlan pont mindkettőnkben, amelyek összekapcsolódnak. Szorosan, mégis észrevehetetlenül. Ez a közös kapocs irányítja a szerepeket, a gördüléseket, szabályozza a lendületet. Ez a pont táncol bennünk. Ettől a kapocstól vagyunk képesek együtt dolgozni előre meg nem határozott mozdulatokkal úgy, hogy a nézőtéren ülők azt hiszik, ez egy több éves koreográfia.

Talán csak engedni kell ezt a kapcsolódást, és benne lenni mindenhol úgy, mint ott a táncteremben. . . A tánc meg jön magától.

"Igazából lehetetlen elengedni valamit, ami már elment. . . "

Course in miracles

Ez a mondat megrázott, a csontomig hatolt, beleszédültem. Elolvastam, és évek munkája vált egyetlen szempillantás alatt értelmetlenné. De nem csak az enyém. Olyan sok sorstársamé, akik tudatosan, tudattalanul a múlt elengedésén dolgoznak hosszú évek óta.

És jön egy mondat, hoz egy érzést, és sírni meg nevetni kell egyszerre, mert hirtelen világossá válik, hogy: Nincs mit elengedni! 

 Már réges régen elment. Ezidáig én tartottam itt. Pontosan azzal, hogy olyan nagyon el akartam engedni.

Úristen. . . Végre értem!  

Néhány gondolat arról, hova is sietünk… 

Arról a sietségről akarok írni, ami miatt mi emberek nem várjuk meg még megérnek a gyümölcsök, de mivel nem füllik a fogunk ahhoz, hogy savanyúan és zölden együk meg, berakjuk őket egy etilénes hordóba, ahol ugyan szép nagyok és érettek lesznek, de ízük semmi…  

Legalább jól néznek ki… Még akkor is, ha förtelmesek…

És esszük… És jópofát vágunk hozzá… És még mutogatjuk is! De adni nem fogunk senkinek belőle, mert akkor kiderül, hogy csak nagyra dagadt, szép, piros, faforgács ízű látszat-epreket zabálunk olyan széles művigyorral a fejünkön…  

Miért is nem várjuk meg, amíg a nap megérleli őket szép pirosra, és zamatosak lesznek, és igazán jólesik beléjük harapni? Nincs rá időnk?! Most azonnal epret akarunk enni, még akkor is, ha nincs itt az ideje. És miért lett ez mindennel így? Mert nem csak a gyümölcseinket érleljük etilénes hordókban…A napjainkat is, az emberi kapcsolatainkról nembeszélve... Hogy minél hamarabb elvehessük belőlük a lényeget, még akkor is, ha tudjuk, hogy nem lesznek ugyanolyan jók, mintha maguktól, a maguk ütemében értek volna meg… 

És a minőség? Mert ha siettetek valamit, nincs ideje tökéletessé válni.Sem az epernek, sem a munkának, sem a kapcsolatnak… És az etilénes palack akkor sem lesz soha olyan, mint a napfény, és az eső…

 Egy idő után mégis elkezdünk őrülten vágyni egy falat igazi után…Mert belénk van kódolva…És egy idő után már elegünk lesz a faforgács ízű, felturbózott napokból és szerelmekből. Mit csinálunk majd akkor? Ha még tudjuk, hogyan kell ültetni, és gondozni a palántákat, lesz esélyünk. Akkor majd kivárjuk, mert megértettük, hogy mindent, a maga idejében… 

És ha már csak ez etilénes hordót ismerjük? Fizetünk a szakembernek, hogy kezdjen valamit a száraz, faforgács ízű lelkünkkel…
 

Ezernyi idegen szemre
Vet naponként képet az arcom
S ezer idegen arccal alszom,
Kik a szemembe temetvék:
Ezer rémlés és száz emlék.

Ki rám tekint, kit megnézek,
Egymást talán már sohse látjuk,
Nem öleljük, de meg se bántjuk,
Egyik erre, másik arra
Emléket visz nem akarva.

Hűvös szemek légiói,
Hiába tüntök messze-messze,
Nagy titkokkal bele van edzve
Szemünkbe, kit egyszer láttunk:
Egymással éltünk és háltunk.

S ki rám tekint, kit megnézek,
Akármilyen undorral tettük,
Egymást örökre elszerettük,
Mert az utolsó látásig
Álmunk: a másik, a másik.

Ady Endre

Tanulj meg köszönni! - kérte. . . Azaz nem is kérte, szinte parancsolta.

- Mi van? Felnőtt nő vagyok. . . - mormoltam. - Tudok köszönni. . .

Egyébként sem értettem, hogy jön ez az egész ide, amikor épp teljesen másról volt szó. Nem lepődtem azonban meg. Mindig is furcsa dolgai voltak. Ezért szeretem. De ez a köszönés dolog???!!! Hogy épp akkor mondja ezt nekem, amikor a lelkemet öntöm ki elé a placcra. . . Amikor együtt kellene éreznie velem. . .  Úgy festett, mintha a kisgyereknek mondaná az apukája, hogy köszönjön szépen, mert azt úgy illik.

Aztán megmagyarázta. . .  Röviden, velősen, ahogy tőle szokás magyarázatokat kapni. Nem, az Ő stílusa nem a "szájbarágás". Nem mond el mindent, amit tudnod kell, csak keretet ad. A megoldás mindig a tied. Meghagyja neked, hogy rágyere magadtól.

 - Tudod, a kedvenc Ady versed? - szólt. 

 - Igen, tudom! - mondtam kicsit dühösen. - De most mit akarsz ezzel?! - Förmedtem rá.

 - Úgy tanulj meg köszönni, akkor soha többé nem érezheted magad sértve. - kezdte. . .

 - Ez a nyitja! Rosszul köszöntünk. Egy rossz köszöntés pedig rányomja a bélyegét mindenre. A régi korokban tudták még ezt az emberek. Fontos volt nekik, hogy a másikat rendesen köszöntsék. Ám nemcsak emberekkel tettek így. A nappal, az éjszakával, az ősszel a tavasszal. . . Mindennel és mindenkivel. Ez mára nincs. Elfelejtettük a köszöntés fontosságát. Ezért olyan felületesek a kapcsolataink. Én azt mondom, tanulj meg köszönteni! Ne csak "sziát" mormolj, hanem tényleg köszöntsd a másikat. A "sziában" legyen ott az egész életed, a lényed, és oda fogadd be, amikor azt mondod neki "szia". Érezze, hogy bizalommal vagy iránta, hogy ránézel és látod! Hagyd, hogy rádnézzen és lásson téged! - Érted? - kérdezte.

 - A köszöntés. . . maga a bizalom. Biztos vagyok benne, ha képes vagy így fogadni a másik embert, a napot, a tavaszt, az őszt, az új életszakaszodat, akkor nem fog átverni, félrevezetni, eldobni, bánatot okozni egyik sem. . . Ha szándékában is állna, végül nem lesz hozzá szíve, mert már látja a tiedet, és látja a magáét is egyben. Úgyhogy, ne siránkozz itt nekem, hanem tanulj meg rendesen köszönni. . . Végre egyszer ne félj már! - mondta.

Ennyi épp elég is volt, hogy megértsem a lényeget, hogy rálássak, hol is rontom folyton el. Még soha senkinek a karjaiban nem sírtam magam olyan szabaddá, mint akkor, ott, nála.

Neale D. Walsch: A Kicsi Lélek és a Nap. . .

Egyszer volt, hol nem volt, az időtlenségen túl, volt egy kicsi lélek, aki ezt mondta Istennek: - Tudom ám, hogy ki vagyok én!”
- Ez csodálatos! Ki vagy? – kérdezte Isten.
- Én vagyok a Fény! – kiáltotta a Kicsi Lélek
Isten szélesen mosolygott. Nagyon helyes! – kiáltott fel. - Te vagy a Fény.
A kicsi lélek nagyon boldog volt, hogy rájött arra, amit a Királyságban már az összes lélek tudott.
- Pompás! – mondta.  – Ez igazán király!
De hamarosan, ez már kevésnek bizonyult. A Kicsi Lélek izgatott lett, és most már az akart lenni, aki valójában volt. Így visszament Istenhez (ami nem rossz ötlet mindazoknak a lelkeknek, akik szükségét érzik, hogy valódi önmaguk legyenek) és azt mondta:
- Szia, Isten! Most, hogy tudom Ki Vagyok, vajon jó nekem, hogy az vagyok?
- Arra gondolsz, hogy az akarsz lenni, Aki Valójában Vagy? – kérdezte Isten.
- Igen – válaszolta a Kicsi Lélek – egy dolog tudni, hogy Ki Vagyok, és egy másik dolog teljes valójában az lenni. Szeretném érezni, milyen Fénynek lenni!
- De te már Fény vagy – válaszolta mosolyogva Isten.
- Igen, de meg akarom érteni, milyen érzés – kiáltotta a Kicsi Lélek.
- Jó – válaszolta kuncogva Isten – feltételezem, tudnom kellett volna. Te mindig a kalandvágyók közül való voltál.
Aztán Isten arckifejezése megváltozott: – Van itt egy dolog.
- Mi? – kérdezte a Kicsi Lélek.
- Igen, nincs itt semmi más csak Fény. Látod, én csak azt teremtettem, aki te vagy; és így nem könnyű feladat megtapasztalni, Ki Vagy Valójában, amíg nincs itt semmi más, ami nem te vagy.
- Huh? – válaszolta a Kicsi Lélek, aki most egy kicsit összezavarodott.
- Gondold csak el – mondta Isten. – Olyan vagy mint a Nap Sugara. Ó, ahol te vagy, ott minden rendben van. Mint milliónyi és milliárdnyi gyertyaláng, együtt alkotjátok a Napot. Nélkületek, a Nap nem lehetne a Nap. Sőt, Napnak lenni a gyertyalángjai nélkül…és ez egyáltalán nem az a Nap lenne; nem ragyogna olyan fényesen.
Mégis, hogyan ismerd meg magad, mint Fény, mikor a Fény között vagy – ez a kérdés.
- Rendben – tért magához a Kicsi Lélek, - Te vagy Isten. Találj ki valamit!
Megint elmosolyodott Isten. – Már megvan. – mondta. – Mivel nem tudod látni magad, mint Fény mikor a Fényben vagy, körülveszünk téged sötétséggel.
- Mi az a sötétség? - kérdezte a Kicsi Lélek.
- Ez az, ami nem te vagy – válaszolta Isten.
Félni fogok a sötétségtől? – kiáltotta a Kicsi Lélek.
Csak ha azt választod – válaszolta Isten. – Nincs ott semmi, amitől igazán félni kellene, hacsak el nem határozod, hogy van. Látod, az egészet mi találjuk ki. Csak színlelünk.
- Ó – mondta a Kicsi Lélek, és már jobban érezte magát.
Aztán Isten elmagyarázta, azért hogy valamit is meg tudjunk tapasztalni, pontosan az ellentéte fog elénk tárulni. – Ez egy óriási ajándék – mondta Isten –, mert e nélkül nem tudhatnád meg, milyen bármi más.
Nem ismerheted a Meleget a Hideg nélkül, a Fentet a Lent nélkül, a Gyorsat a Lassú nélkül. Nem tudhatod mi az a Bal a Jobb nélkül, az Itt az Ott nélkül, a Most állapotát a Később nélkül.
Így tehát – foglalta össze Isten –, mikor körülvesz a sötétség, ne rázd az öklödet, ne emeld fel a hangodat, és ne átkozd a sötétséget. Inkább légy a Fény a sötétségben és ne légy dühös érte. Aztán, tudni fogod Ki Vagy Valójában, és mások szintén tudni fogják. Engedd, hogy a Fényed ragyogjon, ebből mindenki tudni fogja, milyen különleges vagy!
- Úgy érted, az rendben van, hogy a többiek láthatják, mennyire különleges vagyok?
- Természetesen. – kuncogott Isten. Nagyon jól van! De emlékezz, a „különleges” nem azt jelenti, hogy „jobb”. Mindenki különleges, mindenki a saját módján! Azért ezt sokan elfelejtették. Csak akkor fogják megérteni, hogy jó különlegesnek lenni, amikor látják, hogy neked, jó különlegesnek lenni.
- Remek! – mondta a Kicsi Lélek, mókásan táncolt, szökdécselt, nevetett és ugrált. – Olyan különleges lehetek, amilyen csak akarok!
- Igen, és elkezdheted már most rögtön.- mondta Isten, aki táncolt, ugrált és együtt nevetett a Kicsi Lélekkel.
- Miben akarsz különleges lenni?
- Miben különleges? – ismételte a Kicsi Lélek. – Nem értem.
- Rendben. – kezdte el a magyarázatot Isten. - Fénynek és különlegesnek lenni sokféle részből áll. Különlegesen kedvesnek, gyengédnek lenni. Különleges alkotó képességgel rendelkezni. Vagy különlegesen türelmesnek lenni. El tudsz képzelni, még bármilyen más módot is, hogy különleges légy?
A Kicsi Lélek csendben leült egy pillanatra. – El tudok képzelni sokféle módot, hogyan lehetek különleges! – kiáltott fel – Különleges dolog segítőkésznek vagy jószívűnek lenni. Különleges barátságosnak, és különleges előzékenynek lenni másokkal!
- Igen! – értett egyet Isten, - és bármelyik pillanatban, bármi vagy bármilyen különleges dolog a tiéd lehet, amit csak kívánsz. Ezt jelenti Fénynek lenni.
-Tudom mit szeretnék! Tudom mit szeretnék! – jelentette be a Kicsi Lélek nagyon izgatottan.
A különlegesnek az a része szeretnék lenni, amit megbocsátásnak hívnak. Ugye, különleges a megbocsátás?
- Ó, igen.- biztosította őt Isten - Ez nagyon különleges.
- Rendben – mondta a Kicsi Lélek. – Ez az, amit óhajtok. Megbocsátó szeretnék lenni. Szeretném megtapasztalni.
- Jó – mondta Isten – de van még itt egy dolog amit tudnod kell.
A Kicsi Lélek egy kicsit türelmetlen lett. Úgy tűnt még mindig van némi komplikáció. - Mi az? – sóhajtotta.
- Nincs senki, akinek megbocsájthatnál.
- Senki? – A Kicsi Lélek nehezen tudta elhinni, amit az imént hallott.
- Senki! – válaszolta Isten.
Minden amit teremtettem, tökéletes. Nincs egyetlen lélek sem az egész teremtésben, aki kevésbé tökéletes mint te. Nézz csak körül.
A Kicsi Lélek csak most vette észre, hogy egy hatalmas tömeg csoportosult köré. Lelkek jöttek, az egész Királyság széltéből és hosszából, hogy hallják a Kicsi Lélek rendkívüli társalgását Istennel.
Körülnézve a megszámlálhatatlanul sok összegyűlt lelken, a Kicsi Léleknek egyet kellett értenie. Senki nem tűnt kevésbé csodálatosnak, kevésbé pompásnak, vagy kevésbé tökéletesnek, mint a Kicsi Lélek, maga.
Olyan csodálatos lelkek csoportosultak köré, és annyira csodálatosan testesítették meg a Fényt, hogy a Kicsi Lélek alig bírta nézni őket.
- Tehát kinek akarsz megbocsátani? – kérdezte Isten.
- Srácok, ez többé már nem vicces! – morgott a Kicsi Lélek. Meg szeretném tapasztalni, milyen Megbocsátónak lenni. Szeretném tudni, milyen „különlegesnek” lenni.
És a Kicsi Lélek megtanulta, milyen az, amikor szomorúságot érez. De aztán egy Barátságos Lélek kilépett a tömegből.
- Ne aggódj, Kicsi Lélek – mondta - Én segítek neked.
- Te fogsz segíteni? – ragyogott fel a Kicsi Lélek – De mit tudsz tenni?
- Adhatok valamit, amiért megbocsáthatsz!
- Tudsz?
- Természetesen! – csiripelte a Barátságos Lélek – Megjelenek a következő életedben és teszek valamit, amiért megbocsáthatsz.
- De miért? Miért tennéd ezt? – kérdezte a Kicsi Lélek. Te, aki annyira abszolút tökéletes vagy! Te, aki oly gyors sebességgel vagy képes vibrálni, hogy létrehozod a Fényt, nehezen tudom ezt elképzelni rólad! Hogyan tudnád megtenni, hogy a vibrálás, amitől oly fényesen ragyogsz, lelassuljon annyira, hogy a Fényed átalakuljon sötétséggé és sűrűséggé? Hogyan lennél képes te, aki oly könnyed vagy, hogy a csillagok tetején táncolsz és a gondolat sebességével jutsz át a Királyság túloldalára, hogy bekerülj az életembe és megtegyed ezt a nagyon nehéz és rossz dolgot?
- Egyszerű – válaszolta a Barátságos Lélek – Megtenném, mert Szeretlek.
A Kicsi Lélek meglepettnek tűnt a válasz hallatán.
- Ne légy meglepve – mondta a Barátságos Lélek – Megtetted már ugyanezt értem. Nem emlékszel? Ó, rengetegszer együtt táncoltunk, te és én. Ezer meg ezer éven keresztül, és eonokon át táncoltunk együtt. Sok helyen és sokszor játszottunk együtt. Csak te most nem emlékszel. Mindketten voltunk már Minden. Voltunk a Fent és Lent, a Bal és Jobb. Voltunk az Itt és Ott, a Most és az Aztán. Voltunk férfi és nő, jó és rossz – mindketten voltunk áldozat és cselszövő is.
Így jöttünk sok idővel ezelőtt együtt, te és én, mindegyikünk pontosan és tökéletesen hozta a Kifejezés Lehetőségét és a Megtapasztalást, hogy Kik Vagyunk Valójában.
És így – magyarázta tovább a Barátságos Lélek – Megjelenek a következő életedben, és most én leszek a „rossz”. Valami nagyon szörnyűt fogok tenni, és akkor megtapasztalhatod a megbocsátást.
- De mit fogsz tenni? – kérdezte a Kicsi Lélek egy kicsit idegesen – Nagyon szörnyű lesz?
- Ó – felelte a Barátságos Lélek kacsintva – Majd kitalálunk valamit.
Aztán a Barátságos Lélek komollyá vált, és halkan azt mondta – De tudod, egy dolog felől biztosítanod kell.
- Mi az? – akarta tudni a Kicsi Lélek.
Le fogom lassítani a rezgésemet, hogy nagyon nehézzé váljak, és megtegyem ezt a „nem túl szép dolgot”. Valami nagyon eltérőt fogok mutatni, mint amilyen vagyok. És egy szívességet kérek tőled a visszatéréshez.
- Ó, bármit, bármit! – kiáltotta a Kicsi Lélek, és elkezdett táncolni és énekelni. - Megbocsátó leszek! Megbocsátó leszek!
Aztán a Kicsi Lélek észrevette, hogy a Barátságos Lélek nagyon csöndben maradt.
Mi az? – kérdezte – Mit tehetek érted? Te egy igazi angyal vagy, hogy hajlandó vagy megtenni ezt értem!
- Természetesen, a Barátságos Lélek egy angyal! – szólt közbe Isten. – Mindenki az! Mindig emlékezz: Soha nem küldtem mást, csak angyalokat!
Így, a Kicsi Lélek még többet akart tudni, mint valaha, hogy eleget tegyen a Barátságos Lélek kérésének.
- Mit tehetek érted? – kérdezte újra a Kicsi Lélek.
- Egyszer bántani foglak és legyőzlek – válaszolta. – Abban a pillanatban, amikor a legrosszabb dolgot teszem veled, amit talán el tudsz képzelni…
- Igen? – szólt közbe a Kicsi Lélek – Igen…?
- Emlékezz, Ki Vagyok Valójában.
- Ó, Emlékezni fogok! – kiáltotta a Kicsi Lélek – Megígérem! Mindig emlékezni fogok rád, mint ahogy itt és most vagy!
- Jó – válaszolta a Barátságos Lélek – mert látod, keménynek kell látszanom, és el fogom felejteni, ki vagyok. És ha te nem emlékszel rám, mint ahogy én magam sem, nagyon hosszú ideig nem leszek képes emlékezni. És ha én elfelejtem Ki Vagyok, te is elfelejtheted, Ki Vagy Te, így mindketten elveszettek leszünk. Aztán szükségünk lesz egy másik lélekre, aki eljön, és emlékeztet rá minket, Kik Vagyunk.
- Nem, nem lesz szükségünk rá! – ígérte meg újra a Kicsi Lélek – Én, emlékezni fogok rád! És megköszönöm, amiért elhozod ezt az ajándékot, és a lehetőséget melyben megtapasztalhatom, Ki Vagyok Én.
Így, létrejött a megállapodás. A Kicsi Lélek, elindult az új életbe, izgatottan, amiért egy különleges dolog részese lesz, amit Megbocsátásnak hívnak.
És a Kicsi Lélek nyugtalanul várakozott, hogy meg tudja tapasztalni a Megbocsátást, és megköszönje akármelyik lélek tette is azt lehetővé.
Új életének minden pillanatában, valahányszor csak egy új lélek bukkant fel a színen, és az új lélek örömet vagy szomorúságot hozott – és főleg, ha szomorúságot hozott – a Kicsi Lélek visszaemlékezett arra, amit Isten mondott.
- Mindig emlékezz – mosolygott Isten: – Soha nem küldtem mást, csak angyalokat.

Mostmár tényleg emlékszem. . .

Azt mondják, nagyobb bátorságra vall virágnak lenni, mint kősziklának. . .

A Tarot nagy Arkanumban van egy lap, amit sehogyan sem értek, ellenben nagyon érdekel a jelentése. Ez az Erő. A képen egy nő áll fehér ruhában egy oroszlánnal. Simogatja, megszelídíti?

Egy időben sorozatosan ezzel a lappal találkoztam, olyannyira, hogy még álmodtam is egy oroszlánnal, akit meg kellett szelídítenem. Emlékszem a félelemre, és arra, hogy valami mégis odatessékelt elé. Amikor pedig nagynehezen közelebb merészkedtem hozzá, kiderült, hogy teljesen szelíd. Aztán felébredtem. . . Ez körülbelül fél éve történt, de még ma is élesen emlékszem.

Szóval, ez a lap valahogy nagyon különös számomra. Nem fér, azaz nem fért össze a fejemben, hogy lehet valaminek olyan ereje, hogy igazából nincs is, azaz észrevehetetlen, és mégis megszelídíti az oroszlánt. Keresni kezdtem kívül, mivel belül sehogysem találtam rá. Elnyomta az a téveszme, hogy az erőnek erősnek kell lennie. . . Hatalmasnak, félelmetesnek, monumentálisnak, mint a szikla.

Aztán rájöttem, hogy a tarot 8. kártyájának ereje a virágokban van. . . És igazat kezdtem adni azoknak, akik szerint nagyobb bátorság virágnak lenni, mint kősziklának, és hogy ez a világ sokkal élhetőbb volna, ha helyesen használnánk az erő fogalmát, vagy megismernénk magunkban ezt az aspektusát is.

Hogy milyen ez az Erő? Még nagyon keveset tudok róla. Csak tanulom. Az oroszlán még a ketrecben van, nem igazán merek bemenni hozzá. . . Mert ERŐSEBB, mint én.

Mégis azt hiszem, pár nagyon jó barát „példájából” közelebb jutottam az igazsághoz, ahhoz a felismeréshez, hogy a virágok ereje igenis csodákat tesz. Ugyan nem instant-csodákat, nem is látványosakat, de nagyon emberieket… Amiből mostanában kevés van.

Ezek a barátok mutatták meg nekem, hogy igenis megéri élni ezzel az erővel. Mert a virág ugyan kiszolgáltatott, gyenge, bármelyik pillanatban veszély leselkedik rá, mégis egy olyan éteri, meg nem fogható erőt hord magában, amitől képes megszelídíteni a legdurvább szíveket, és képes megújulni… A virágok hisznek a gondviselésben, sőt, tudják, hogy van. És épp ezért jöhet szél, jég, víz vagy emberi kéz, ami leszakítja őket, ők mégis szirmot bontva illatoznak, és adják önmagukat feltétel nélkül. A virágok ismerik a halhatatlanságot, a szeretet EREJÉT, és valami különleges barátságban vannak Istennel.

Hálás vagyok, hogy ezt megérthettem végre. Hálás vagyok, hogy ismerhetek ilyen erővel rendelkező embereket, és a barátomnak mondhatom őket… Őket, akik megmaradnak szelíd, illatozó, hitet és reményt sugárzó virágnak olyankor is, amikor jön az árvíz… Olyankor is, amikor minden veszni látszik!

A Zen mesternek egyetlen kérdése volt.  

 - Mi a bűnbeesés?  

 - Olyan nincs… Azaz, a szó Bibliai értelmében… - feleltem. Nem hiszek benne, hiszen miért csinálna a főnök bármit is a saját maga képmására, amit utána megtagad? Nem logikus. A tévedésekben hiszek. Azokban a hatalmas baklövesékben, amelyek minden igyekezetünk ellenére sem felelnek meg annak, akik VALÓJÁBAN vagyunk, vagy lenni akarunk. Szerintem ez. – mondtam.

A mester fogott egy narancsot.

 - Mit kell ezzel csinálni? – kérdezte egy másik tanítványát.

 - Gondolom meg kell pucolni és meg kell enni. – felelte a tanítvány.

 A mester rám nézett:

- Szerintem meg ez a bűnbeesés! Amikor megmondja nekem valaki, hogy mit csináljak, és én meg hagyom magam. . .  – felelte.

Ő egy buddhista szellemiségben élő ember. Én, akármennyire is igyekeztem, nem tudtam a keresztény kultúrkörömet letenni az ajtóban. Kedves volt tőle, hogy nem várta ezt el… Láthatóan megkönnyebbült, hogy egy olyan ember jött hozzá, aki azért némiképp kritikus a saját neveltetésével, ráragasztott hagyományokkal kapcsolatban.

Ezután csend volt. A zen szertartásokon legtöbbször csend van. . .  Ezért szeretek olyan nagyon odamenni. Mert nincsenek felesleges zajok. Minden olyan nagyon egyszerű és egyértelmű. Semmi hókuszpókusz, semmi angyal meg égő csipkebokor-várás. A Zen megtanít mindent a saját valójában látni. Címkék nélkül, olyannak amilyen. Ott hat, ahol szükség van rá. Számomra hihetetlenül megnyugtató a sok szándékkal, akarattal és csörtetéssel telezsúfolt hétköznapokban egy – két, a szó legesszenciálisabb értelmében vett „üres” óra, amiben semmi, de semmi nincs, csak maga az ÉLET.

Meg akarom tanulni az egyszerűséget!!! - nekem ezt a felismerést hozta az a zen szertartás.

Nem együgyűségre és nem is butaságra gondolok, csak a bölcsek egyszerűségére. Szerintem csak ezzel a hozzáállással lehet megtalálni azt, amit egy szellemi kalandokra és felemelkedésre váró ember keres. Sőt, odáig megyek, hogy ezekben az „üres” pillanatokban, amikor látszólag semmi nem történik a világon, meg lehet tapasztalni az emberiség által olyannyira vágyott, hajszolt és kergetett, CSODÁKAT is. A csodákat, amikről már teljesen lemondtunk. Ezek az órák tanítják meg, hogy nem lemondani kell, hanem észrevenni. Például azt, hogy milyen megmagyarázhatatlan, logikailag és biológiailag egyáltalán nem törvényszerű, mégis létező tény az, hogy épp most Én itt vagyok, és lélegzem. Ennél nagyobb csoda nincs a földön… Hogy TUDOK LÉLEGEZNI. Szerintem a legnagyobb spirituális esemény, a legfelfoghatatlanabb csoda a világon. Az angyalkórus megjelenése és a tenger kettéválasztása ehhez képest smafu…

Először ezt kell megélni, és teljességgel elfogadni. Nem, egyáltalán nem szabad természetesnek venni a jelenséget.

A zen tanít meg arra, hogy úgy vegyek egy mély levegőt, hogy közben tudatában vagyok annak, hogy a világ legtitokzatosabb csodája történik éppen most velem! Nem kell kívül keresni, és nem is a nagy szavakban, mondatokban, csillogó ígéretekben és természetfeletti dolgokban van. Az olyan egyszerűnek és hétköznapinak degradált jelenségekben, mint például a lélegzet.

Így már sokkal könnyedebb. . .

Ezt tanultam meg a saját koanomból. . .

Furcsán vagyunk mi emberek összerakva. Az elmúlt egy hétben tökéletesen világossá vált előttem, milyen hihetetlenül logikátlanul tudunk (tudok... :) ) hozzáállni dolgokhoz. Ez a logikátlanság körülbelül hétéves korunkban alakul ki. Akkor válunk érzelmileg gyerekké. És ahogy telik-múlik az idő ahelyett, hogy felnőnénk, méginkább visszafelél fejlődünk.

Olyan harminc körül kialakul a végleges stagnálás... Az érzelmi pelenkás-kor. Ekkorra már olyan szinten képesek vagyunk logikátlanul és irracionálisan kezelni az érzelmeinket, ahogyan azt a társadalom egy nagyra nőtt, késsel - villával étkezni tudó, felelős felnőttől elvárja... Nos, a szarkazmusról ennyit. Nézzük a tényeket!

Itt van például a félelem... Arra döbbentem rá, hogy átlagban teljesen logikátlanul félünk. Olyan dolgoktól rettegünk a legjobban, amelyek már vannak, olyanoktól amelyek egyáltalán nincsenek, valamint olyanoktól, amelyek semmilyen, de semmilyen kockázattal nem járnak.

Észre sem vesszük, hogy a félelmeink 80 százalékának nincs alapja. Nálam sokkal okosabb emberek azt mondják, hogy a a csecsemőkben genetikailag csak a zuhanástól és a hangos zajtól való félelem van meg. A többi??? Na, azt szépen megtanuljuk, irracionálisan és logikátlanul felépítjük, elsajátítjuk a társadalmuktól, hogy hogyan és mit illik, és megismerjük a szégyen fogalmát is. A tökléletes műremek, ahogy már említettem, olyan harmincéves korunkra készül el.

Azon gondolkodtam, mitől fél egy "felnőtt" a legjobban. Anyagi és egzisztenciális félelmek? Erre tippeltem volna így elsőre... Aztán meglepődve tapasztaltam, hogy sem a háborútól, sem az éhségtől, de talán egy mellkasunknak szegezett revolvertől sem félünk úgy, mint az intimitástól. Igen, ez engem is meglepett. 

Mit is értek én az intimitás szó alatt? Latinul a jelentése: LEGBELSŐ. Az emberre vetítve ez azt jelenti, hogy hagyom, hogy valami megérintsen, eggyé legyen velem, belülre jöjjön. Valami egészen, a bőröm alá, sőt azon túlra kerüljön. 

Az intimitásnak ezért két összetevője van. Az egyik az önmagunkkal és a saját életünkkel történő belsővé válás, a dolgok MEGÉLÉSE az "átvészelés" helyett. A másik, valami vagy valaki rajtunk kívül állónak a belsővé válása. Amikor valaki vagy valami felfeszíti a lényemet, a külön kis egómat és csak úgy ki - be járkál bennem, a gondolataimban, az érzéseimben, az egész valómban, és én megélem hogy különbözök ugyan, de nem különülök el. 

Ez az intimitás. Ez az, amitől a manapság az okos, művelt, önálló emberek olyan nagyon rettegnek, és mégis vágyják, mert valahol mélyen érzik, hogy csak ezek a tapasztalatok viszik el a lelket a görögök által katarzisnak nevezett megtisztuláshoz, a növekedéshez, a lényeghez. Nem, nem az autóm, a munkám, a motorom, a fuxom és nem is a műkörmöm a lényeg, hanem az ilyen belsővé válások. . . Amikor megtapasztalom, hogy EGY vagyok. 

Vicces, hogy milyen megküzdési stratégiákat választanak egyesek. Például vannak olyan férfiak, akik csak akkor képesek megélni, azaz engedni ezt az intimitást, ha előtte már telelocsolták az agyukat némi alkohollal... Ez egy idő után meglehetősen unalmassá, már-már megalázóvá válhat. . . és vannak olyan nők, akik előadják a kemény szinglit, akinek senkire és semmire nincsen igazából szüksége. Hazudnak maguknak és a világnak...

És annyian de annyian vannak, akik kívül élnek a saját életükön, mindenféle más dologgal foglalkozva, csakhogy ne kelljen belül lenni. És még ennél is többen vannak, akik a hátsószándékot keresik egy ölelésben, nem hajlandóak felvállalni belső lélekkémiai folyamataikat, és rettegnek attól, hogy megosszák önmagukat.

Annyian, de annyian vannak, akik csak azért boldogtalanok, mert kívül rekedtek, és félnek elindulni befelé...

Vele már a legelején nagyon nehéz volt. A szülők sokadik sikertelen próbálkozása, annyi életveszélyes helyzet és veszteség után egyszer csak megjelent. Természetesen, senki nem hitt már abban, hogy túléli, az édesanyját mindenki féltette, és azon voltak, hogy lebeszéljék erről az őrültségről. Aztán az abortusz előtti legeslegutolsó pillanatban meggondolta magát az anya.

"Mert minden sikertelenségben, visszautasításban és válságban... Magunkra mondunk nemet... Muszáj annyira könyörtelenül őszintének lenni a tükör előtt állva, hogy ezt belássuk."

                                 T.A.

Annyi, de annyi mindent megtanítunk a gyerekeinknek. . . Hétévesen már kívülről szavalják az Öreg néne őzikéjét, osztanak, szoroznak, gyököt vonnak. Valami azonban kimarad.

Nem, nem az én korosztályomnál, már annál sokkal régebben elkezdődött a nagyagyú, korcs elméjű, kisszívű emberek gyártása.

A minap volt szerencsém bepillantani a mostani „nevelési stratégiánkba.”Csak néztem a gyerekeket, és azon gondolkodtam, mennyivel másabb lenne minden, ha nem számolni tanítanánk meg őket először, hanem élni. . . MI lenne, ha azzal kezdenénk az iskolában, hogy megtanítjuk nekik a lehetőségeiket, és a felelősségüket a saját életükért?

Azt hiszem, csupán egyetlen ilyen szellemiségben kinevelt nemzedék képes lenne megváltani a világot.

Persze, lehet, hogy ez csak az én utópiám. Az viszont biztos, hogy nagyon bosszantó azt látni, hogy a gyerekeket kis elmeroggyantként kezelik egészen hétéves korukig, aztán meg hirtelen Einsteint akarnak csinálni belőlük. Igen, amíg el nem éri a gyermek a hétéves kort, gügyögnek hozzá, mintha fogyatékos volna, eltorzult hangon, nyávogva beszélnek vele, mint valami bolonddal. Itt kezdődik, hogy nem nézik embernek. Nem, ez korántsem azt jeleni, hogy én a spártai módszerek híve lennék, vagy pázmányi körmondatokkal akarok beszélni egy, az anyanyelvét most tanuló gyerekhez. DE KÖNYÖRGÖÖÖM!!!! Minek gügyögni, meg cuncimókusozni, meg nyilvánosan hülyének nézni a gyereket??? Miért kell eltorzítani a hangunkat, amikor hozzászólunk, és fejhangon visítani:

Ez a kedvesség? Akkor valamit nagyon félreértünk.

Ez az első lépés, ahol el….szóval… elrontjuk.

Aztán következik a suli, ahol megtanítjuk, és megtanuljuk, hogy bizony itt az élet kemény, izzadságos meló, remegni kell, jó jegyet szerezni, és legelsősorban jól beivódik az elmékbe, hogy kérem, aki kicsi az ki van szolgáltatva mindennek és mindenkinek. A körülményei és a körülötte lévő emberek határozzák meg, hogy ki ő és mire viheti. Nagyokat álmodni nem éri meg… Azaz, álmodni lehet, de úgysem lesz belőle semmi.

Pár év, és kész a műremek. Az ember! Gratulálok!

Hatalmas tudásanyaggal a fejében, a saját életéről és létének miértjéről semmit nem tudó: TÖKÉLETES EMBER.

Mi lenne, ha az Öreg néne őzikéje helyett azt tanítanánk meg a gyereknek, hogy igenis, nekik felelősségük van. Méltóságuk, akaratuk, lehetőségeik a teremtésre a saját életükben, hisz erre van kitalálva az a „nagy játszótér” itt, amit Univerzumnak nevezünk. És persze, ahogy mindenhol, itt is vannak játékszabályok. A legelső, hogy minden és mindenki olyan, amilyen nézőpontból figyeljük, és mindent és mindenkit MEGTEREMTÜNK amire/akire csak ránézünk.

Mi lenne, ha elmagyaráznánk nekik, ennek a felelősségét és még a nézőpontváltás lehetőségét is felkínálnánk? Mi lenne, ha teret adnánk a saját erejük megtapasztalására, amiből később fel tudnak építeni egy életet, és nem egy kiszolgáltatott, másoktól függő gnómokat kreálnánk, hanem másokkal együttműködni tudó, a saját érzéseiért és tetteiért felelősséggel bíró EMBERT.

Csak néztem őket, és azon gondolkodtam, belőlük, akik itt vannak és ilyen „professzionális” oktatásban részesülnek, milyen ember lesz.

Elképzeltem őket felnőttként. . . (Meg kell jegyeznem, tükröt mutattak nekem.)

Szóval, láttam ezeket a hétéves gyerekeket harminchét évesen. . .

Okos, művelt, nyolc nyelven beszélő, öltönyben járó és nagyon, de nagyon boldogtalan emberek voltak.

 Hogy miért? Mert van egy nagy adag, gőzölgő szar a kezükben, ami a saját életükről való hiányos tudásuk okozta hibás döntések miatt került oda, és ott bűzlik már évek óta. Gurigáznak vele, fintorognak, sajnálják magukat, de eszükbe sem jut, hogy EL LEHETNE DOBNI .

Mi lenne, ha megtanulnánk, hogy azt a gőzölgő szarkupacot a kezünkben… EL LEHET DOBNI???

https://www.youtube.com/watch?v=vq2oS-O1Fr8

"Arthur Miller: Bűnbeesés után című művében azt mondja a lány a szeretőjének, hogy rettenetes álmom volt az éjjel: azt álmodtam, hogy szültem egy hülye gyereket, borzasztóan nézett ki, de valami belül azt súgta, hogy ha meg tudnám csókolni, akkor minden könnyebb lenne. És akkor hatalmas erőfeszítések árán ráhajoltam, megcsókoltam, és ettől minden könnyebb lett. Aztán így folytatta a lány: tudod, rájöttem, hogy így vagyunk a saját életünkkel is. Időnként nem olyanná szüljük, mint amilyennek szeretnénk, de mégsem tudunk mást tenni, mint azt, hogy magunkhoz öleljük, és azt mondjuk: te vagy az én egyetlen életem. "

Popper Péter

Persze, jelzőket használni nagyon könnyű, de ahhoz a harából jövő, igazi mosolyhoz mégis arra van szükség, hogy felé tudjak hajolni annak a gyereknek...

És legyen akármilyen... Lássa bár a világ szépnek vagy csúnyának, kövérnek vagy soványnak. . . Nekem mégis kell... MERT AZ ENYÉM! És igenis, ki lehet belőle hozni a legjobbat! De ne másokért akarjuk ezt megtenni, hanem saját magunkért!

Meggyőződésem, hogy akkor sikerül ezt tökéletesen megvalósítani, amikor az ember képes tükörbe nézni, és elmondani ezt a saját életének;

"Akármilyen is legyél, nekem kellesz, mert TE VAGY AZ ÉN EGYETLEN ÉLETEM!"

"Bizonyos értelemben az is én vagyok, ami nem vagyok..."

                                                              Neale Donald Walsch

Azoknak, akik még mindig nem törődtek bele...

Azoknak, akik nem értik...

Azoknak, akiknek még soha senki nem mondta...

Nos, az a jó hírem van, hogy EZ AZ A HELY. . .

Gondolom már egyszer kétszer felderengett. Párszor bizonyosan átfutott az agyakon, hogy bizony, ezen a Föld nevű bolygón mindennek megvan a maga ellentéte, és ha tetszik, ha nem ez már csak így marad, mert ez az a hely az univerzumben ahol kérem menthetetlenül dualitás van.

Amikor idejöttünk ez is benne volt a pakliban, úgyhogy mostmár nem érdemes rázni az öklünket, hogy jól át lettünk cseszve. Az apróbetűsben ott volt, csak azt nagyon kevesen olvassák el.

Szóval, ha már így jártunk, muszáj lesz leszűrni a konzekvenciát.

Mert itt van fekete és fehér, hideg és meleg, férfi és nő, szép és csúnya, szeretet és gyűlölet, bátorság és félelem, és még holnaputánig sorolhatnám.

Úgy gondolom ahhoz, hogy az ember képes legyen eligazodni ebben a világban, legelőször is meg kell szüntetni az azonosulást és az állandó minősítést. Egyetlen egy napra próbáljuk ki, hogy nem tartjuk jobbnak vagy roszabbnak egyiket sem, egyszerűen csak annak látjuk, ami.

Persze tudom a férfi és nő, fekete és fehér, és ehhez hasonló duálpárokkal még csak-csak meg lehet birkózni, azonban a nehezebb feladat akkor jön, mikor az érzelmi duálpárok kerülnek sorra. Na akkor aztán ember legyen a talpán, aki képes nem minősíteni.

Pedig jobban tenné.

Egyszerűen azért, mert ha valmivel szemben tárgyilagosan képes vagyok azt mondani, hogy ez most itt van, és éppen ilyen, amilyen, de nem azonos velem, máris eltűnik az a kellemetlen érzésem, hogy ki vagyok neki szolgáltatva. Abban a pillanatban pedig már képes vagyok irányítani, teremteni...

Én hiszem, hogy az ember, mint létező ebben a duális világban él, de fölötte is áll egyben. Hatalma és lehetősége van választani. Sőt, ami még megrázóbb, minden pillanatban meg is teszi. Csak nem tudja, csak képtelen elhinni, hogy ő nem a szép vagy a csúnya, nem a szeretet vagy a gyűlölet, nem a hideg vagy a meleg, hanem az AKI MINDEZEKET VÁLASZTJA.

Mert akarva-akaratlanul választunk... tegyük hát ezt tudatosan és máris szebb lesz a világ...

És lehetőség szerint ne nézzünk csúnyán és undorral arra amit nem választottunk. Csak értsük meg, hogyha nem lenne benne a pakliban, nem volna miből válogatni... Más szóval ha nem lenne gyűlölet, nem választhatnám a szeretetet, ha nem volna csúfság, soha nem tehetném le a voksomat a szép mellett. Mert ezek akár tetszik, akár nem: EGYEK.

Ahogy minden és mindenki.

Vajon mitől gondoljuk azt, hogy a kapcsolatok lényege az öröm, a harmónia, a folytonos „azt kapom tőled, ami nekem kell” megélése?

Vajon hol kezdtük el azzal ámítani magunkat mi emberek, hogy egy kapcsolat addig jó, amíg minden rózsaszín, és hogy egy ember addig szerethető, amíg azt kapjuk tőle, ami nekünk kell és annyit kér csak, amennyit adni nekünk még nem fárasztó?

Vajon miért nem vesszük észre, annyi szerencsétlen próbálkozás után, hogy a kapcsolatoknak nem ez a lényegük?

Saját magamon tapasztalom, hogy amikor kellemetlenné kezd válni egy kapcsolatom, hirtelen kiugrom belőle. Aztán meg olyan érzésem van, minta nem oldottam volna meg a matekházimat. Ami ilyenkor a lehető legrosszabb, hogy még az önigazolásokat is elkezdem gyártani. Válaszokat keresek arra, hogy miért tettem mindent a lehető legjobban.

Pedig, nagyon jól tudom, hogy nem ez volt a megoldás…

Szóval, egyszer valaki azt mondta nekem;

A kapcsolatok lényege éppen a nehéz pillanatokban van. Csak a filmekben meg a reklámújságokban olyan nagyon boldogok együtt az emberek. Az élet azonban valami egészen másról szól. . .

Azt hiszem most jöttem csak rá, mennyire igaza van.

Az eleje persze mindig rózsás, felhőtlen, hisz el sem kezdenénk, ha már akkor látnánk a buktatókat.

Aztán persze lesznek hétköznapok. . . És egyszercsak rájövünk, hogy az a másik is ember, ahogyan mi magunk is azok vagyunk. Mindkettőnknek vannak rossz napjai, elviselhetetlen tulajdonságai. Olykor elkeseredettek, dühösek, önzőek, gyanakvóak, lekezelőek vagyunk. Olykor megsértjük, megalázzuk, megtépázzuk magunkat és egymást.

Mert az ember… egyszerűen csak ember.

Se több, se kevesebb.

Aggódik, szorong, bal lábbal kel fel. És ahelyett hogy ezt elfogadnánk, csak elvárjuk a másiktól, hogy mindig a számunkra lehető legmegfelelőbb és legkellemesebb alany legyen, és amikor épp nem ezt teszi, húzogatni kezdjük lelkünk mélyén a sérelmek rubrikáit. . .

Mikor pedig nagyon sok lesz belőlük, lelépünk, kiakadunk, eltűnünk.

A kérdés még mindig az, hogy hol kezdtük mi emberek azt képzelegni, hogy a kapcsolatoknak minden pillanatban a nagy rózsaszín felhőkről, megértésről és boldogságról kell szólniuk??? Miért nem értjük meg végre valahára, hogy a fejlődésről szólnak? És bizony, a fejlődés olykor nehéz feladatokkal jár, amelyek egyáltalán nem kellemesek. Jobbat pedig senkinél soha nem lehet találni. Ez a legnagyobb badarság, amit a kapitalista versenyszellem a fejekbe nevelt. . . Hogy még a kapcsolatokban is lehet olyat találni, ami jobban megéri.  Szerintem jobb csak az lehet, amely által jobb irányba fejlődünk. . .  

A legironikusabb talán az, hogy amikor (megjegyezem, eddig még nem sok ilyen eset volt) egy kapcsolatot sikerült így néznem, a vége egyáltalán nem volt fájdalmas vagy szomorú.

Egyszerűen vége lett a közös fejlődésnek, mert mindannyian azt akartuk, hogy vége legyen.

És harag, sérelmek meg mindenféle súrlódás nélkül csak egyszerűen elengedtük egymást. . .

Hm. . .

Miért nem kérdezik meg párok, barátok sűrűbben egymástól, hogy JÖSSZ-E VELEM?

Ez a mondat annyi mindenre rákérdez. . .

Jössz- e velem akkor is, ha épp bal lábbal kelek fel és idegesítelek? Jössz-e velem akkor is, ha lemosom a sminkemet és csúnyább vagyok? Jössz-e velem akkor is, ha vannak napok, amikor nem tudok annyit adni, amennyi neked kellene? Jössz-e velem akkor is, ha néha többet kérek, mint amennyit adnod kényelmes?

Én hiszem, hogy a sokak által áhított szeretet, az ezekre a kérdésekre adott IGENEK-ben van. . .

Ezt nem ismerjük.

Ez az ami valóan hiányzik, és nem az örökös műboldogság-köd, ami a filmekből kacsintgat ránk. Merni kell feltenni ezt a kérdést! Merni kell válaszolni rá!

És te, aki ezt most olvasod. . .

Jössz-e velem?

Egy magasan fejlett intelligenciájú lény, ha ebbe a világba érkezne, az első szembeötlő dolog az lenne neki, hogy itt az emberek nem érzik a saját életükért a felelősséget… Itt mindig valaki más az OK…

Ez, a magasan fejlett intelligenciájúnak (innentől csak MFL Neale Donald Walsch nyomán) érthetetlen lenne. Először csak mosolyogna rajta, aztán tovább tanulmányozva az emberiséget, sírógörcsöt kapna, és amikor rájönne, hogy ez milyen szinten áthatja a mindennapjainkat, megfolytja a kapcsolatainkat, fejcsóválva felszállna űrrepülőjére, és mélyeket sóhajtva haza indulna…

Persze, először megpróbálná pár embernek elmagyarázni, mi is kell ahhoz, hogy ne érezze magát ennyire nyomorultul ebben a világban…

Azon gondolkodtam, ha valaki szóba állna ezzel az MFL-el, ne adj isten még meg is engedné neki, hogy tanítsa… Nos, vajon az MFL hol kezdené?

Aztán arra jutottam, ennek az illetőnek, először az emberi kapcsolatokról tanítana.

Bizonyosan itt kezdené, mert egy MFL legelőször is végighallgatná, megkérdezné ezt a sárgolyóról származót, hogy mi a legnehezebb dolog az életében. Ő meg elkezdené mondani élete történetét, ami kezdődik a családjával, aztán jön az ovi, az iskolák, a főnök. Valljuk be, mi sárgolyólakók tele vagyunk fel nem dolgozott, emberi kapcsolatokból származó neurózisokkal.

Az MFL, mivel már az első percben látná, hogy a baj forrása az a fránya anomália, ami szerint mindig más a felelős, elmondaná ennek az EMBERNEK, hogy bárki is tanította ezt neki, nagyon gyorsan próbálja meg elfelejteni…

Mert ez hazugság!

Határozott érveket felsorakoztatva meggyőzné, hogy minden, de minden, ami az életében történik, egészen a születésétől a haláláig az Ő döntése?

Természetesen a sárgolyólakó nem értené… Mert hisz Ő nem akart megszületni… Nem kért senkit… És ott vannak az emberek, akik megbántották már annyiszor?

Talán Ő kérte????

És, ha nem hagyná ott dühödten az MFL-t, nos…

Az MFL higgadtan, ahogy csak a nagyon intelligens lények tudnak, elmagyarázná ennek az embernek, hogy a döntéseink 60 százalékának az életben, nem is vagyunk tudatában.

Hogyan győzné meg? Megkérné, hogy figyeljen egy kicsit a saját testére?

Megkérdezné, hogy vajon minden pillanatban, az általa „tudatosnak” nevezett állapotban dönt e arról, hogy éppen vesz e levegőt, vagy dobban a szíve.

És a sárgolyólakó talán megértené a lényeget, hogy amit ő tudatosságnak nevez az csak a jéghegy csúcsa. Szerintem, ez a titok olyannyira izgalomba hozná, hogy már nem is lenne kedve otthagyni az MFL-t…

Így Ő elkezdhetné a mesét…

Mert látja, az emberek magányát… Látja a ki nem mondott szavakat, amelyek ráncokba gyűlve ülnek az arcokon. Látja a meg nem élt találkozásokat, az elkapkodott érintések emlékeit a szemek mögött…

Elmesélné, hogy a találkozás a legnagyobb ajándék egy tudattal rendelkező lénynek. És mi sárgolyólakók? Mi nem tudjuk használni az ajándékainkat.

Mert félünk…

A félelmünk pedig abból adódik, hogy nem érezzük a száz százalékos felelősséget. Azt hisszük, hogy a másiknak valamiféle mágikus hatalma van felettünk.

Ijesztőek nekünk azok az érzések, amelyek egy-egy találkozás alkalmával eltöltenek minket. És mivel kifoszthatónak érezzük magunkat, nem vagyunk hajlandóak az érzések mélyére menni… nem merjük megkérni a másikat, hogy tartson velünk, nem merjük megkérni, hogy legyen a cinkosunk, a társunk ebben a kalandban. Így fájdalommal, de a visszautasítás, a kifosztás szégyenétől mentesen; elmegyünk mellette. Inkább ignoráljuk, nem mondjuk ki, mit is ÉRZÜNK. Ezek a kimondatlan, megbeszéletlen dolgok ülnek itt… - És rámutatna a sárgolyólakó ajkai ívében húzódó mély ráncra.

Az MFL ezután elmesélné az érzés és az érzelem közötti különbséget… Hogy az érzés az általunk léleknek nevezett dologból indul ki, és ha jobban megfigyeljük kimondottan kellemes… Az érzelem pedig a gondolatainkból ered… És aki nem elég figyelmes… annak rengeteg problémát is okozhat. Amikor egy érzést, ezt a tiszta esszenciát megfűszerezzük a neurotikus gondolatainkkal… Abból lesz, az általunk szomorúságnak és hiánynak nevezett jelenség.

Az MFL megkérné ezután a sárgolyólakót, hogy egy hét múlva találkozzanak újra, mert ez most rengeteg új információ volt.

Addig pedig, megkérné, próbáljon, a saját érzelmeiért tökéletes felelősséget vállalva belenézni egy szempárba, a következő találkozásakor (bárki is legyen az)…

Könnyebb lesz… Derűsebb… És őszintébb

Mert a másik nem elvenni vagy adni született mellénk…

Hanem MEGOSZTANI…  

Vannak pillanatok, amelyek azért születnek meg az ember életében, hogy emlékeztessenek egy másik, már megtörtént pillanatra.

A múltra, ami mellett talán elfutottunk, és nem vettük észre a fontosságát.

Ez az élet játéka az emberi elmével.

Ilyenkor elénk lép a sorsunk, és hangtalan bolygóink titkos üzenete valahogy megsejthetővé válik.

Érezzük a végzet jelenlétét…

Emlékszünk…

Olykor elég egy illat, egy hang, a másik ember egyetlen szava, hogy előidézze bennünk ezt az érzést… a legmisztikusabbat, a legmélyebben megrázót.

Elgondolkodtam azon, hogy a sors, vagy Isten, vagy nem tudom, hogyan illik nevezni, milyen hihetetlenül gyengéden szól hozzánk ilyenkor.

És üzenetének nemcsak az a célja, hogy most jobban figyeljünk oda valamire, ami mellett egyszer már elmentünk.

Az emlékeknek nagyobb jelentőséget tulajdoníthat a sors, vagy Isten, vagy még mindig nem tudom, minek illik nevezni…

Ezzel bizonyítja halhatatlanságunkat… amit elrejtett belénk, és amire mi egyáltalán nem emlékszünk, de megsejtjük egy-egy felvillanó emlék szépségéből és igazságából.

Igen, azt hiszem, az emlékek a halhatatlanság bizonyítékai…

Milyen kíméletesen adják tudatunkra, hogy többek vagyunk annál, mint amit a tükörben látunk, hogy élünk a múlandóság, az elmúlás dacára is…

Hogy nem azok vagyunk, ami elmúlik… hanem azok, aki emlékszik.

Te tanítottál meg jól emlékezni!

 Amikor elmentél, attól rettegtem, hogy egy reggel fölkelek és már tudom felidézni az arcod, a mosolyod, a mély hangodat, azt, ahogyan reggelente álmosan kavargatod a kávédat.

Így muszáj volt megtanulnom emlékezni. . .

Nem is tudod, mennyit segítettél ezzel, hány felesleges körtől mentettél meg!

Mert rájöttem, hogy az emlékeket nemcsak arra a szentimentális szenvelgésre lehet használni. Persze, arra is...

De amikor már nem volt több könnyem sem energiám elsiratni magamat és a hiányodat, elkezdtem figyelni.

Ez volt az áttörés.

Emlékezni kezdtem magamra is, nemcsak rád. Arra, hogy én mit éreztem, mit tettem, hogyan gondolkodtam.

Ekkor te kívülre kerültél, és a hiányodat átvette valami sosem látott izgalom. Annak az érzése, hogy én vagyok felelős a saját életemért, és minden érzésemért. Hogy nem vagyok tehetetlen. Még a hiányoddal kapcsolatban sem.

Az emlékeim, a közös emlékeink tanítottak meg arra, hogy nincsenek kapcsolatok, csak kapcsolódások. És hogy ezek a kapcsolódások a világ legtisztább, legeksztatikusabb élményei. A kapcsolatokat az ember építi. Racionalitásból, kényelmességből, illúziókból és praktikumból… a kapcsolódásokat Isten teremti meg bennünk. Nincs bennük semmi ráció, semmi praktikus. A szépsége miatt vágyunk rá…

 A szép dolgok általában nem ésszerűek. Mégis kellenek, mert emberré tesznek…

Emlékszem, nem volt közöttünk semmi racionális, semmi kényelmes, csak valami leírhatatlanul gyönyörű.

Az emlékek tanítottak meg arra is, hogy a másiknál soha semmi olyan nincs, amit nekem kötelezően meg kellene adnia.

És abban a percben, amikor elkezdek követelni valamit, amit önmagamnak kell megadnom, eltűnik ez a szépség. Feloszlik a kapcsolódás.

Így tanultam meg megosztani.

Még ma is sokszor vannak egymásra kísértetiesen hasonlító pillanatok az életemben, amelyeket muszáj újra felidézni.

A szépségük és a bennük rejlő igazság miatt.

Ezért emlékszünk. Nem azért, hogy egy szentimentális öntettel leborított érzelemmasszával kínlódjunk egész életünkben.

Te tanítottál meg művészien emlékezni.

Mert nemcsak a pillanatot idézted vissza bennem, hanem önmagamat is. Azt, aki akkor voltam.

Így sokkal könnyebb és derűsebb MOST énnek lennem. . .

Vannak olyan élethelyzetek, amikor otthon kell maradni. Amikor nincs szükség a külvilágból jövő ingerekre, vagy legalábbis minimálisra. Amikor egy olyan belső folyamaton kell keresztülmenni, ami nem tartozik másra. Nem kell, hogy lássák a munkánkat. Nem értenék. Csak rosszkedvnek, vagy betegségnek degradálnák. Pedig szó sincs semmi ilyesmiről. Idő kell magunktól, magunknak. Persze nem sok, és az általános rosszkedvet, ami arra késztet, hogy napokig ne lépjünk ki a lakásból, nem szabad összekeverni ezzel a termékeny idővel. A belső munka fontos idő, sokszor életmentő. Az otthoni tengés-lengés azonban haszontalan semmittevés. Rombol.

Tudta, hogy most egy olyan igazságot kell kiizzadnia, ami segíti őt tovább élni az életet. Egy hosszú időszakot kellett értékelnie, megtalálni benne saját magát, függetlenül mások véleményétől. Tetteire és érzéseire nem felmentést keresett, hanem a választ. A saját igazságát. Talán minden azért történt, hogy mindezt megtalálja. Ennek fényében könnyebben elviselhető volt a fájdalom, amit érzett. Tudta, hogy minden egyes könnycsepp most közelebb viszi ehhez az életmentő igazsághoz. Hagyta…

Állt az ablak előtt. Kezében egy csésze tea, nézte a hóesést. Fülébe csengtek a barátok szavai. Azoké, akikkel megosztotta történetét, akik szerették és féltették őt. Emlékezett, mennyire ellenezték döntését, milyen másképp néztek rá, onnantól kezdve. Tudta jól, kisebb lett a szemükben. Ez életében először nem zavarta. Nem érdekelte, hogy kisebbnek, bűnösebbnek, rosszabbnak tekintik. Egyszerűen azért, mert nem érezte magát annak. Aztán egy sokkal régebbi emlék bukkant elő a semmiből. Nagymamája arca. És az a mondata, amit akkor még nem értett, most pedig az esze egyetért vele a szíve azonban nem. „Aki szeretőnek áll, könny lesz a kenyere, és meg is érdemli.” A nagymamája sosem tudta megbocsátani a szeretők létezését. Titkon gyűlölte azokat a nőket, akik „elszakítanak” egy férfit a családjától. Ez az ő személyes tapasztalataiból fakadhatott. amikről soha nem esett szó.

Könnybe lábadt a szeme. . . Vajon mit szólna a nagyanyja most, ha tudná. Megértené? Tudna e ugyanúgy nézni rá, mint azelőtt?

És igen… Ugyanaz lett ennek a kapcsolatnak a vége, amit rajta kívül mindenki világosan látott. Elhagyták… ő meg ott maradt… Egyedül a szeretetével. Letéve, eldobva, összegyűrve, azzal a sorssal, ami az ilyen nőknek kijár.

A mama ezt nem értené… Ahogyan a barátok sem értették.

Ezt csak azok értik, akik voltak valaha szeretők. Könnyei nem a férfi visszatéréséért folytak. Tudta, érezte, hogy ez a döntés a lehető legjobb mindenkinek. Nem a bűntudat és nem is az önsajnálat könnyei voltak ezek. Inkább azé az emberé, aki egyedül marad a szeretetével. Amikor nincs kinek odaadni, az ember sír… Ezeket a könnyeket csak a szeretők értik, amelyek valami mélyebb, jón és rosszon kívül álló igazság érkezésének előfutárai. Hagyta megtörténni.

Tudta, hogy már semmi nem lesz ugyanolyan. A saját szemében is megváltozott. Magára vette, azt az emberek által bűnösnek titulált szerepet, amelyet immár nem lehet lemosni.

Nem értette, mikor lett hiba a szeretet? Hol adtak neki keretet? Mikor kezdték el legalizálni? Ezek a kérdések zakatoltak a fejében az eltelt egy évben, és most egyre hangosabbak lettek. Aztán, ahogy nézte a hóesést, valami ismeretlen, az elmúlt egy évben nem tapasztalt béke fogta el…

Ilyen az, amikor megérkezik az igazság.

Hirtelen rádöbbent, mekkora titkot is tudott meg az életről, és a szívekről. Egy olyan titkot, amely túl van az elhibázott emberi akaratokkal zsúfolt hétköznapokon. Végre megkapta saját magától a felmentést, és ráébredt, milyen kicsi dolgot is tett, és ennek mégis mekkora jelentősége van. Mert, bár mindannyian arra áhítozunk, hogy valakinek úgy kelljünk, ahogyan épp vagyunk, csak nagyon kevesen vannak ebben az életben, akik meg is kapják ezt. Megértette, mi a szeretők dolga. Már magában a szóban is benne van; Szeret-ő. . . Valaki, aki szeret valakit, aki épp olyan, amilyen. . .

 Mert nem, neki eszébe sem jutott elvenni bármit, ami nem az övé. Ellenben ezt az embert szerette… A feleségével, a gyerekeivel együtt. Úgy ahogyan volt. És minden találkozáskor kutatta ezeket az embereket is benne. Érezte és elfogadta őket, mert ahhoz az emberhez tartoznak, akit ő szeretett. És csak most értette meg igazán, mennyi, de mennyi alázat és méltóság kell az ilyen szeretethez. Valakit elfogadni a körülményeivel,a gondjaival a nehézségével együtt. Nem akarni semmit, tudva, hogy nincs mit akarni… Csak egyszerűen szeretni, amíg a másiknak szüksége van rá a gyógyulásához, az élete folytatásához. Nem kért… semmi esetre nem kért olyat, ami a másik fél szabadságát, lényét befolyásolta volna. És ennek a férfinek ez kellett. A „csak úgy, ahogy van” szeretet. Mert éhezte, ahogyan mindenki éhezi. Emiatt futnak zátonyra kapcsolatok, keresnek házastársak harmadik embert, ha csak egy rövid időre is. Mert a legalizált kapcsolatainkon belül nem vagyunk képesek a saját önzésünk miatt olyannak elfogadni a másik embert, amilyen.

A szerető ezt teszi. Ezért áldott és átkozott egyszerre. Megvetett és irigyelt.

Mert olyat ad, amit csak nagyon kevesen tudnak, azonban mindenki sóvárog utána.

Végre, elálltak a könnyei. Megértette, hogyha az emberek képesek volnának művészien szeretni, kevesebb feltétellel, akkor nem venne szükség ebben a világban a „szeretőkre” sem…

Megértette végre, mit is kellett tanulnia. És ez iránt a férfi iránt érzett szeretetéből mostmár örökre emlékezni fog arra, hogyan kell valakit úgy elfogadni, ahogy van, és szeretni a hozzátartozó dolgokat… Bármi vagy bárki is legyen az.

A hó még mindig esett odakinn. A tea kihűlt, az arcán lassan száradni kezdett a könny.

 - Viszlát! – sóhajtotta egy fél mosollyal az arcán.

Most először érezte magát képesnek a búcsúzásra. Végre láthatóvá váltak sorsa ezen titokzatos fonalai. Megérezte az elengedés titkát.

Másnap reggel széles mosollyal az arcán lépett ki az utcára. Az élet folytatódott, azonban ő tényleg nem volt már ugyanaz, mint azelőtt.

Mert megtapasztalta a legszeretőbb dicsőségét…